Futás közben regényt írni

Az egyik legzavarbaejtőbb kérdés, amit íróként kapni szoktam, az, hogy honnan jönnek az ötleteid? Erre ugyanis lehetetlen válaszolni. Fogalmam sincs, honnan jönnek, csak úgy jönnek. Bármiről eszembe juthat valami. Csalódást keltő válasz, mert nem derül fény semmilyen titokra.

Azonban egy ideje már tudok egy meghökkentőbb választ is adni erre: futás közben.

Ez a bejegyzés a futás és az írás számomra az évek folyamán kialakult, fura kapcsolatáról fog szólni. Két dolog vett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik általános iskolás/gimnáziumi évfolyamtársam, Mikola Bence szuper beszámolója az idei Ultrabalatonos futásélményéről, amit ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel a futósport, a másik pedig Murakami Haruki: Erről beszélek, amikor a futásról beszélek című, futásról és írásról szóló önéletrajzi könyve, amit nem sokkal ezután olvastam el, részben már ehhez a bejegyzéshez alapozva, mert kíváncsi voltam, hogy Murakami, mint író mire gondol futás közben. (Nos, mint kiderült, nem sok mindenre, nála egészen másképp működik ez, mint hittem.) Ettől függetlenül ez a bejegyzés, főleg a második felében az írásról fog szólni, merthogy én futás közben valójában fejben írni szoktam.

A futás fontos szerepet tölt be az életemben. Életem első közel két évtizedében gyűlöltem a sportot, a tornaóráknak ezt a részét gyötrelmes kínként éltem meg, ahogy szerintem a legtöbbünk így volt vele. Kerülgettük az iskolaudvart, a háztömböket, szúrt az oldalunk, kapkodtuk a levegőt, ugyan mi jó lenne ebben?

A futással való kapcsolatom a szülővárosomban, Ráckevén kezdődött, amikor is tizenkilenc éves koromban, valami fura indíttatásból egyszer csak elindultam futni. Aztán egy kilométeren belül kifulladtam, és megkezdődött a küszködés, szenvedés. Valami mégis megváltozott, mert innentől elkezdtem rendszeresen kocogni az Angyali sziget mellett kanyargó gáton. Először 3, majd 4, majd 6, 9-10 kilométerre nőtt a megszokott táv, majd végül, mivel ekkor már Pesten tanultam, péntek-szombat-vasárnapi 3*10 kilométer volt a heti adagom. Ennél messzebbre csak néhányszor merészkedtem: gondoltam, megnézem, meddig tart a gát, meg egy kicsit tovább. Nehéz megmondani, hogy mennyi volt, alulról súrolhatta a 20 km-et talán, de lehet, hogy túlbecsültem. Minden egyes futásom idejét mértem, mert fontosnak tartottam, hogy mindig javítsak valamit a legjobb időimen, növeljem a teljesítményt, fejlődjek.

Pár évre rá azonban a lelkesedésem elhalványult, helyette más sportok jöttek-mentek, foci, fallabda, majd egy időben nagyon sokat gyúrtam, de aztán ez a mozgás is elmaradt. Mígnem 30 és 40 között elkezdett fájogatni a derekam. Sok orvosi tanács, sérvem van/nincs, gerinctorna javaslatok helyett rájöttem, hogy a mozgás hiányzik, így elkezdtem újra futni. Totálisan rosszul, mert erőltettem a tempót és a táv emelését. Futni akartam, és tudtam, hogy amikor a végére érek, utána jó lesz, de addig inkább szenvedtem. Egy haszna azért gyorsan lett, a derékfájás enyhült, végül teljesen megszűnt, és azóta sincs nyoma.

Aztán elkezdtem lazábbra venni, nem akartam már erőlködni, erőltetni, mint hajdanán. És innentől elkezdett minden megváltozni. Kevés lett az 5 km, majd kevés lett a 7,5 km. Közben rászoktam a futás alatti zenehallgatásra is. Általában ütemes elektronikus zenét hallgatok, főleg a 90-es évekből (nekem remekül működnek a kicsit dallamosabb eurodance/techno számok - megfelelő tempót adnak, és ráadásul kicsit fel is pörgetnek.) Egészen 10-12 km közötti távig növeltem a távot, ami egy óra vagy afelett van valamivel, de itt megálltam, nem akartam tovább emelni.

Azóta is úgy érzem, ennyi fér bele heti 2-3 alkalommal, és évek óta jól el vagyok ezzel a mennyiséggel. Reggel képtelen vagyok futni, így általában este 8-9 körül szoktam elindulni, és persze, sokszor eszembe jut, mi lenne, ha mégis továbblépnék 15 km-re, esetleg megnézném, le tudok-e futni 20 km-t. Nagy magabiztossággal állítom, hogy valószínűleg könnyedén le tudnék, de mégsem vonz a kihívás. Nincs bennem olyan versenyszellem, mint régen, hogy nézzem az órát, vagy növeljem a teljesítményt.

A futás már mást jelent, sok örömöt, amibe semmilyen küzdést, szenvedést nem akarok ebbe beengedni. Futóversenyen sem indultam sosem (kivéve, amikor általánosban belekényszerítettek néhányba osztályszinten), és valószínűleg nem is fogok soha, mert ez a része nem vonz a sportnak, ráadásul sokkal jobban élvezem, ha minél kevés emberrel találkozom. Ezért is szeretek télen, minél hidegebb időben futni, késő este, garantáltan nem találkozom senkivel. Csak a csend és a friss levegő vesz körül, néha egy kis havazás.

És ezzel rá is térek ennek a bejegyzésnek a lényegére. Arra, hogy mi játszódik le a fejemben futás közben, mert mégis csak itt van egy óra, amikor az ember csak magával, magában van. Mi játszódik le ilyenkor egy futó fejében?

Erre a kérdésre, valószínűleg ahány futó, annyiféle válasz létezik. Ezért is olvastam el Murakami könyvét, hiszen híres író, aki egyben ultrafutó is, sok tucatnyi maratonon és hosszabb távokon is túl van. A könyvből nekem az jött le, hogy Murakami nem igazán gondol semmire, élvezi az ürességet, a szabadságot, a monotonitás pihentető ritmusát.

Nálam ez a 10 km-es táv azért rögzülhetett be, mert már egyáltalán nem fáradok el tőle. Elindulok, lefutom, megállok, nem lihegek, ugyanúgy veszem a levegőt futva, mint sétálva, pár perc után szinte ki is megy a fejemből, hogy futottam. Persze, azért valahol elfáradok, aznap mindig nagyon mélyen alszom, de másnap meg sem érzem, sosincs izomlázam sem.

A futás és a sporttevékenység egyik fantasztikus mellékhatása, amikor az ember eljut az endofrin-ciklusba, és ez egy tényleg fantasztikus érzés. Ez eleinte nálam a futás befejezése után érkezett meg, aztán már nagyjából féltávnál megérkezett, mostanság pedig már nagyjából negyed távtól átváltok erre az eufórikus szakaszra.

Mi történik ilyenkor? Megszűnik a külvilág, és a futás időtlenné válik, sőt, észrevétlenné. Nem is érzem, hogy futok, inkább tudnám valamiféle lebegéshez hasonlítani, aminek van egy ritmusa ugyan, de teljesen automatikus, nem szükséges vele foglalkoznom azon túl, hogy minimális figyelmet fordítok az előttem lévő néhány méterre, esetleg egy labdáját kergető, őrülten felém rohanó kutyára. Ebben az állapotban azt érzem, hogy az idők végezetéig el tudnék lenni - de persze, ez nem igaz, mert nagyobb távoknál azért előjönnek az egyre kellemetlenebb holtpontok, fájdalmak, és további váratlan meglepetések. Talán ezért is nem akarok nagyon egy óra fölé sokkal menni, mert ez a táv nekem a kikapcsolódásról, pihenésről, a testem regenerálásáról, felfrissítéséről szól. Olyan, mintha ellazulva feküdnék egy kád forróvízben.

Ellenben ez az óra egyre fontosabbá kezdett válni az elmém, a gondolataim számára. Ugyanis futás közben az utóbbi időben rengeteget gondolkodom, sőt, komoly agymunkát végzek: regényt írok, az aktuális regény történetvázlatolásával foglalkozom, jeleneteket építek fel, háttérvilágot dolgozik ki, és szereplőkkel beszélgetek.

Ez azért furcsa, mert régebben futás alatt egyáltalán nem gondoltam semmire, csak futottam. Aztán elkezdtem napi dolgokon tűnődni. Két éve az Internet Hungaryn egy 15 perces előadást kellett tartanom, ami azt jelentette, hogy percre pontosan kiszámítva kellett felépíteni a mondandómat, így futás közben, fejben csiszoltam le az előadást. Egy időben angol nyelvű hangoskönyveket hallgattam, egy órás részletekre bontva. Sokszor ugyan elkalandoztak a gondolataim, de azért tudtam követni a szöveget, főleg amikor olyan, sokszor olvasott könyveket hallgattam, mint Frank Herberttől a Dűne.

Majd végül elkezdtem fejben írni. A futásban az a jó, hogy ebben az egy órában nem ér más inger, nem kattintok rá a Facebookra, nem jön új email, csak a futás pihentető monotonitása létezik, és ez egy remek alkalmat ad egyfajta aktív koncentrációra. Ilyenkor fel sem tűnik, hogy néha 2-3 zeneszám is lefut úgy, hogy egyetlen hangra sem emlékszem belőlük, sőt, néha azt is elfelejtem, hogy egyáltalán hányadik kilométernél is járok.

A legutóbbi regényem, az Eldobható testek nagyon sokat köszönhet a futásnak, szinte vártam a következő futóalkalmat, előtte beleolvastam a jegyzeteimbe, kiválasztottam, hogy min akarok gondolkodni, melyik jeleneten, melyik fordulaton, melyik szereplő jellemén. Rengeteg minden jut eszembe ilyenkor, könnyedén oldom meg az áthidalhatatlannak tűnő történetvezetési problémákat, meglepő fordulatok, részletek villannak fel előttem, és képes vagyok a főhősök jellemének legmélyére is leásni. Amikor hazaérek, lezuhanyzom, felöltözöm, leülök a gép elé, és hosszan jegyzetelem, amiket futás közben kitaláltam, és csak reménykedem, hogy nem felejtettem el semmit.

Néha elgondolkodom azon, hogy most akkor futok vagy írok valójában ebben az egy órában. Bevallom, az utóbbi időben már teljesen összenőtt a kettő, izgatottan várom, hogy mi mindenen fogok gondolkodni közben. Ma este is vár rám a szokásos táv, és egy új regény szereplői, meglátjuk, milyen ötletekkel, részletekkel gazdagodik tovább a történet.

Egy biztos: a futásnak számomra science fiction regény hangulata van.

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

A bejegyzés szerzője:
MARKOVICS Botond
science fiction író (Brandon Hackett álnéven) az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákrólXenoAz időutazás napja.



3 megjegyzés:

  1. Ettől függetlenül egy kisebb félmaratont egyszer kipróbálhatnál. A kis versenyek NAGYON hangulatosak, és igazán jó élményt adnak. Mondom ezt úgy, hogy sosem értettem mi értelme a "közösségi futásnak" és az ideális állapot az tényleg a hosszútávfutó magányossága.

    VálaszTörlés
  2. Néha azért eltűnődöm, hogy egy maratont csak le kéne nyomni egyszer.:) És mostanában sűrűn megfordul a fejemben, hogy emelni kéne a távot, mert néha szinte hiányzik még egy-két kilométer.
    Ezek szerint te is futsz, ha jól sejtem?:) Régóta?

    VálaszTörlés
  3. Szuper cikk volt, köszönöm, hogy ezen gondolatokat megosztottad. :)

    VálaszTörlés