100 éve született Frank Herbert, avagy a Dűne és én

1920 október 8-án, azaz 100 éve született Frank Herbert (1920-1986), a Dűne-ciklus és több más science fiction regény szerzője.

Nem szeretnék sem életrajzot, sem a Dűne-ciklusról történetismertetést írni, ezt biztos megteszik majd mások. Ehelyett egy kicsit személyesebb irányba kanyarodva, elmesélem, nekem mit is jelentenek Herbert írásai, hogyan kerültem kapcsolatba a Dűnével kiskoromban, és miért tartom a korát messze megelőző, rendkívül intelligens sci-fi szerzőnek.

A Dűnéről, mint sci-firől először egy 1986-os Galaktikában olvastam, egy fantasztikus videofilmekkel kapcsolatos cikkben szerepelt a David Lynch féle film ismertetője, amit egy rossz minőségű fekete-fehér fotó illusztrált, amin Paul Atreides és a gyerekfejjel ijesztően fura Gaius Mohiam tisztelendő anya szerepelt. Tizenegy éves voltam, és a 80-as évek tényleg egy másfajta világ volt internet nélkül, így az ilyen apró információk, mint hogy a történet 10191-ben játszódik, tudattágító fűszer, hős Atreidesek, fremenek és gonosz Shaddam császár intenzíven megmozgatták a gyermeki agyamat. Úgy éreztem, esélyem sincs rá, hogy lássam ezt a filmet, vagy olvassam a könyvet.

Aztán pár évre rá úgy adódott, hogy a Ráckevén, ahol felnőttem, a helyi mozit üzemeltető család szerzett egy egészen komoly projektort, és illegálisan (mondjuk mi nem volt akkor illegális, amikor szerzői jogi törvények se nagyon léteztek) olyan nyugati videofilmeket vetítettek le pár hétig, amelyek nem nagyon forogtak a hazai, egymástól másolgatós videokazetta feketepiacon sem. Akadtak a kínálatban mindenféle akciófilmek Chuck Norrisszal, vagy a Halálos játszma Bruce Lee-vel.

Na, és köztük volt a Dűne. Nem kis rábeszélésre volt szükség, hogy bátyámat meggyőzzem, a Dűnét kell megnéznünk. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egy jókora méretű projektor a székek közé volt berakva, onnan vetítették a vászonra, és teljesen mozis élményt adott, és eredeti hangos, feliratos verzióban. Szóval, én mozivásznon láttam először Lynch Dűnéjét.

Ekkor régen túl voltam már a Star Wars trilógián, és kicsit látszott, hogy ez annál trükkszempontból gyengébb, de hát még évekig minden az volt. Viszont a történet, Paul Atreides, a fantasztikusan egyedi díszletek, kosztümök, az epikus ív hihetetlenül elvarázsolt.

Aztán nemsokára a könyvtárból sikerült kikölcsönöznöm a két kötetes regény magyar kiadását, és az tett igazán rajongóvá. Pedig valószínűleg csak a töredékét, a kalandokat, a hőstörténetet értettem meg belőle, de ezen a szinten is működött, a világ, a karakterek teljesen magával ragadtak. Rajzolgattam Dűnés képregény-kezdeményt is, és megpróbáltam beszerezni a könyvet, de ez nem igazán sikerült.

Aztán édesapám egy kollégája, akinek hatalmas sci-fi könyvtára volt, és amíg dumáltak, mindig a könyveit nézegettem, lapoztam, nekem adta a saját példányát. Hát, ennél nagyobb örömöt akkor nehezen tudtam volna elképzelni, mert végre lett saját példányom.

1992-ben aztán kiderült, hogy a nemrég alakult Valhalla Páholy kiadó tervezi kiadni a folytatásokat is. Azt már egy Galaktikából tudtam, hogy a történet még öt kötetben folytatódik (ne feledjük, még mindig nincs internet, sőt, nekünk ekkor még vezetékes telefonunk sem volt). Ez hatalmas izgalommal töltött el, úgyhogy Pesten élő nagyapámnak kellett zaklatnia a kiadót, hogy megjelent-e már a folytatás. Aztán egyszer csak táviratot küldött(!), hogy végre sikerült megvennie, és egyben biztos megkönnyebbült, hogy nem kell többet foglalkoznia vele.

Emlékszem a távirat szövegére is: "Megvan a Dünné.":)), szóval, lehet, hogy kicsit túl sokat rágtam a fülét. Utaztam is fel azonnal Pestre a ráckevei hévvel.

A többi kötet beszerzése jóval egyszerűbben ment, mivel a Valhalla Páholy kiadó klubtagjaként küldték rögtön postán. Ezek nagyon mások voltak, mint az első kötet, viszont én azok közé tartozom, akiknek a folytatások még jobban is tetszenek, mint maga a Dűne.

Herbert nem klasszikus folytatásokat írt, minden kötet egyre jobban eltávolodik a Dűne klasszikus hőstörténetétől, sőt, lebontják, de inkább porig rombolják a hősmítoszt: Paul és leszármazottai a saját emberen túli képességeik és jövővízióik csapdájában szenvedő tragikus hősükké, áldozatokká válnak, miközben minden erőfeszítésükkel próbálják egy általuk helyesnek tartott, fenntartható irányba terelni az egyre hatalmasabb birodalmukat. Paul és Leto élete inkább egy kozmikus tragédia, már ami a személyes sorsukat illeti. Ezalatt az egész Impérium változik, fejlődik, ahogy telnek az évtizedek, évezredek, a ciklus végül egy hatalmas, jövőbeli történelemkönyvvé válik. Úgyhogy az a fura helyzet áll fenn, hogy nekem a Dűne elsődlegesen a folytatásoktól kezdődik, ezek a könyvek rántottak nagyon mélyre Herbert világlátása, gondolatai közé.

Az utolsó két kötet pedig sok-sok ezer évvel a Dűne után játszódik, és már nem is a Dűne bolygón, de ugyanolyan érdekes, szövevényes, hogy ez a két regény a kedvencem, még a Herbert halála miatti befejezetlenség ellenére is.

A Frank Herbert fia és Kevin J. Anderson által írt folytatásokra nem szeretnék sok szót vesztegetni, tudom, hogy sokaknak tetszik, de számomra a Herbert féle hat kötethez képest ezek csak fércművek, közülük is a leggyengébb az a két kötet, amiben megpróbálták folytatni, befejezni a hat, eredeti könyvet. Hagyjuk is inkább.

A sors fintora, hogy az utolsó Herbert-regény, a Dűne: Káptalanház 1995-ös megjelenése után pár évvel ugyan egyszer újraolvastam a sorozatot, de azóta csak az első kötettel volt kapcsolatom. Ugyanis ritkán szoktam újraolvasni könyveket, mert annyi olvasatlan könyv áll a polcomon, hogy luxusnak tartom, na meg egy idő után a régi kedvencek kapcsán mindig megvan az a bizonytalanság, hogy később, érettebb fejjel is annyira tetszeni fog-e egy adott regény. Szerencsére a Dűne érettebb fejjel csak még jobbá válik, a mélyebb összefüggések is sokkal tisztábban látszanak.

Nem akarok magával a regénnyel foglalkozni, de egyvalamit mégis szeretnék kiemelni, ami szintén megmutatja, hogy mennyire átgondolt, és mennyire más a Dűne-ciklus, mint a korabeli sci-fi regények: ez pedig a női karakterek ábrázolása. A 60-80-as években járunk, science fiction regényekben elvétve bukkantak csak fel nők, Herbert könyveiben ezzel szemben végig rendkívül erős nőalakok szerepelnek. Apróságnak tűnik, de rögtön az első kötet utolsó mondata és szava is a nőkre fókuszál, és az új Gabo kiadás szerkesztését hadd dicsérjem ebben is, mert Herbert nem véletlenül tette utolsó szónak a feleségek szót Jessica és Csani beszélgetésében, és bizony az eddigi fordítások ezzel egyáltalán nem törődtek. Most viszont végre magyarban is helyére került az utolsó mondat és az utolsó szó:

Minket pedig, Csani, akik nevünkben csupán ágyasok vagyunk - minket úgy fog számon tartani a történelem, mint feleségeket.

Aztán a későbbi kötetekben megrázóan erős rész Paul húga, Alia személyes tragédiája, majd a negyedik kötetben ott van Siona, az utolsó kettőben pedig az egész Bene Gesserit Darwi Odrade vezetése alatt, vagy Murbella, a Tisztelet Matrónáinak szolgája, mind-mind nagyon izgalmas és erőteljes szereplők.

Bevallom, a többi Herbert-regényben is önkéntelenül mindig valami Dűneszerűt kerestem, és csak később, már publikáló íróként jöhettem rá, hogy mekkora csapda is az egy író számára, amikor az olvasó ugyanazt az élményt akarja újra megélni, ami egyszer lenyűgözte, és mennyire nehéz íróként egy ilyen megfelelési kényszer közepette alkotni.

Sok alkotó elbukott már ebben, ahogy próbálják a siker miatt kényszeresen ugyanazt ismételgetni, általában egyre halványabban és erőlködve, de Herbert (és még jópáran) szerencsére elég bátrak ahhoz, hogy ehelyett megpróbáljanak másképp új élményeket adni. Ahány Dűne-regény, annyiféle hangulat, világ, gondolat, mindegyik nagyon más, mint az előző, és mégis, ha mélyen belemerülünk, akkor biztos, hogy lesz köztük, amelyik tetszeni fog. Ezekben ugyan kevesebb az epikusság, ellenben több a tragédia, kevesebb az akció (de amikor van, az brutális - mindig eszembe jut a Dűne eretnekeiben Miles Teg "ébredése"), sokkal többet beszélgetnek, de fantasztikus mélységek tárulnak fel egy-egy ilyen jelenet közepette.

Herbert többi regényében nyomokban sem találtam meg azt, amit a Dűne könyvekben. Ez részben az én hibám, de azért részben azért is van, mert a Dűne-ciklus ettől még magasan kiemelkedik az életműből. A fehér pestis számomra nem volt elég sci-fis, a Halandók és halhatatlanok egy rövidke történet, nem mozgatott meg, ahogy A zöld agy sem, de akadt, amelyiket csak végigszenvedtem.

Viszont akadt egy olyan regény, ami ugyan teljesen más volt, mint a Dűne, de mégis majdnem ugyanúgy magával ragadott, ez pedig az 1977-ben írt A dosadi kísérlet, amit Herbert talán egy Dűnéhez hasonló univerzumnak szánt. Ez a regény a Csillagkorbács című regény és több, ebbe a világba írt novella önállóan olvasható folytatása. A dosadi kísérlet hasonlóan nagyívű és minden ízében herberti történet, itt is vannak fejezet előtti bölcsességek, világot árnyaló idézetek, és ez a világ is rendkívül érdekes az idegen civilizációival, a fura jogi arénáival, a világtól elzárt Dosadi bolygón folyó titokzatos kísérlettel. Vagy ott van a dimenzióajtókkal több tucat bolygóra vezető szobákból álló lakások ötlete - helló, Dan Simmons és Hyperion. Szóval, ez akár egy újabb fantasztikus SF-ciklus lehetett volna, viszont szerencsére ez a két regény önállóan is megállja a helyét, úgyhogy Dűne-fanoknak szintén ajánlom. És hát nem kell mindent folytatni.

Ugyan a 100 éves évfordulóra tervezett Dűne mozit nemrég eltolták 2021 októberére, de a lényeg, hogy kész van, lesz, most már kivárjuk, és reménykedjünk, hogy jó lesz, sikeres lesz, fel tud nőni a könyvhöz, de nem akar szolgai adaptáció sem lenni, és aztán jöhet akár a teljes ciklus megfilmesítése is.

Végezetül: ha szeretnétek többet tudni a Dűne és folytatásai keletkezéséről, ajánlom figyelmetekbe a Gabo SFF-sorozatban megjelent új Dűne-kiadások szerkesztői előszavát (amelyek remélem, egyszer megjelennek online is) Takács Gábortól, néhány oldalban rendkívül informatívan mesél az aktuális kötetek születéséről, Herbert aktuális dilemmáiról, a megjelenés utáni reakciókról, az eddigieket tényleg élvezet volt olvasni.


A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Három magyar nyelvű Dűne-kiadás (a négyből), avagy hosszú évek után ismét megjelent a Dűne, újra szerkesztve, egy nagyon jó előszóval Takács Gábor, alias @spiff_kapitany jóvoltából. Nem ez a könyv volt, ami science fiction olvasóvá tett, mert mire 13-14 évesen a kezembe került, már hardcore olvasó voltam szép kis saját könyvtárr, ráadásul a Lynch féle filmet is sokkal előbb láttam. Viszont ez a regény nagyon sok szinten tudott hatni rám, pedig a keleti filozófiáról semmit nem tudtam, de a világ, a karakterek, a hatalmas távlatok közt is emberi hősök azóta is a kedvenc regényemmé teszik. És most a Gabo kiado új köntösben ismét kiadta magyarul, itt a helye a polcomon! És 2020 decemberben jön Denis Villeneuve moziverziójának első része is, elképesztő szereplőgárdával, és remélem tovább növeli a Dűne népszerűségét. Ti olvastátok, tervezitek-e olvasni? . . #dune #dűne #frankherbert #scifi #sciencefiction #gabokiado #gabosff #paulatreides #sandworm #denisvilleneuve #mutimitolvasol #könyvborító #bookcovers #dunecycle #bookworm #book #konyv #spaceopera #bestseller #olvasnijo #kedvenckönyv #instahun #konyvmoly #booklover #mik #irodalom #fantasztikusirodalom

Brandon Hackett (@markovicsbotond) által megosztott bejegyzés,

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha ad némi iránymutatást.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése