Eldobható testek - avagy 2020. júniusban jön az új regény

A tavalyi, 2018-as év egész jól alakult publikációs szempontból, főleg novellák kapcsán. 2018 elején megírtam az MI-teremtőt, tavasszal az Életjátékot, utóbbi a Móra kiadó 2050 című ifjúsági antológiájában jelent meg, végül júniusban a Mesterséges Isteneket, ami bekerült a Gabo kiadó Az év science fiction és fantasy antológiája 2018 válogatásba, valamint az Isten gépei és más történetek MI-kről kötetbe a felújított, átdolgozott címadó regénnyel és az MI-teremtővel (plusz két, régebbi novellával együtt).
Összességében három új novella és egy alapjaiban újraszerkesztett regény (plusz a két régebbi novella) került kiadásra.

Idén azonban egyetlen betűt sem fogok publikálni.

Ennek ellenére nagyon sokat írtam, és ennek eredményeképpen elkészült az új regény, az ELDOBHATÓ TESTEK, ami most már hivatalosan is érkezik jövőre.

Mi történik a Watchmen sorozatban?

Tegnap volt a Roboraptor Watchmen sorozat 2. epizódjának kibeszélője, az Őrzőfigyelő, amelynek én voltam az egyik meghívott vendége Holló-Vaskó Péter (A. M. Aranth/Fumax), Becságh Dániel és Zsótér Indi Dániellel próbáltunk megfejteni. (A felvétel a bejegyzés végén található.)

A Watchmen az a sorozat, amit nem lehet darálni, vagy csak úgy szimplán megnézni. Engem már az első résznél ugyanaz az érzés kapott el, mint hajdanán, a képregény első oldalainak elolvasása után, hogy álljunk meg, ez itt másképp működik, mint egy normál képregény, nézzük csak meg részletesen a paneleket. Mi is a fejezet címe, és miért az? Aha, a végén kiderül, hogy milyen idézetből származik, és összeáll az is, hogy mire akart utalni. És mik ezek a szimbólumok? Mi ez a szimmetrikus képelrendezés, mik ezek az utalások?

30 éves Dan Simmons: Hyperion című sci-fi regénye

A Hyperion az egyik legjobb science fiction regény, amit olvastam.

Az egyik olyan science fiction regény, ami óriási hatással volt rám olvasóként és íróként is. Sőt, a Hyperion nélkül valószínűleg nem az az író lennék, aki ma vagyok.

Ez talán túlzásnak tűnhet, de egyáltalán nem az.

Dan Simmons űroperája pont harminc éve, 1989 május végén jelent meg először angol nyelven (az Amazon.com szerint).

A Hyperion első magyar kiadása (Cherubion, 2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyva káoszából kivezető út első alapkövének is tekinthető. Ugyan anyagilag kezdetben bukásnak tűnt, de azért lassan felfedezték a kevésbé nívós scifi-től megcsömörlött olvasók, és ezután kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények is megjelenni idehaza.

Aztán 2010-ben az Agave kiadó gondolt egyet, és újrafordítást követően újra kiadta, és ekkor terjedt el itthon is végre a regény, amely azóta szép csendben három újranyomást is megélt.

Számomra azért ez az egyik legfontosabb könyv, mert alapjaiban formálta át a science fictionnel kapcsolatos szemléletmódomat, gondolkodásomat, és megmutatta, milyen friss és fantasztikusan színes és ötletgazdag, emellett irodalmi, tudományos és karakterközpontú is lehet egyszerre egy sci-fi regény.

De miről is szól?

Kész az új regény!

Vasárnap délután lecsuktam a laptopot, ami azt jelenti, hogy elkészült az új regény!

Hú, nagyon furcsa érzés ez újra, amikor az évek alatt formálódó történet egyszerre csak véget ér, a karakterek megpihennek, már aki ugye túlélte a történetet, én pedig szintén ülök, és nézek, mert egyelőre még nem jöttem ki a regény 2338-ban játszódó világából, és azon tűnődöm, élnék-e ott, ha lehetne választani, de valószínűleg igen.

Mint általában, most is totál üresnek érzem magam, mert nincs már igazán min gondolkodni, és ugyan áthaladtam a célvonalon, de még futnék tovább, csak már nincs hova.
Készen van, de azt sem tudom, milyen lett egyáltalán, hiszen jelenleg teljességében még nem olvasta senki (az író nem számít), így tulajdonképpen ez most egy Schrödinger-regény állapot. Van is, meg nincs is. Persze, a majdani végeredmény ez esetben azért elég egyértelmű.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Brandon Hackett (@markovicsbotond) által megosztott bejegyzés, Máj 27., 2019, időpont: 9:14 (PDT időzóna szerint)

Ez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volt, és megy a nyomdába, mindjárt meg is jelenik, hiszen ez a kéziratnak csak első változata. Kis pihenés után kezdetét veszi az önszerkesztés, átírások, a részletek helyretétele, a szöveg csiszolása, majd végül a tényleges szerkesztés, ami még sok-sok hónapnyi munkát jelent, mire véglegessé válik a szöveg.

A megjelenés valamikor 2020 első felében várható. (Közben azért már javában írni fogom a következő regényt is).

Nagyon szerettem volna elmondani a regény címét is, de erre még várni kell, mert egyelőre nem találtam meg a megfelelőt. Van már, ami nekem tetszik, de nem biztos, hogy működik is címként.

Hamarosan úgyis megosztok majd több mindent is a történetről, a karakterekről és arról az egyre bizarrabb világról, ahol majd játszódik - és remélem, már a címet is.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

John Scalzival dübörgök

Először 2009-ben volt alkalmam ismert, híres, díjazott science fiction íróval találkozni, akkor a Hugo-díjas Robert Charles Wilson járt nálunk a Galaktika meghívására. Sajnos az akkori élményeket elnyelte a régi blogom.

A tavalyi Pierce Brown-interjú után, idén John Scalzit is sikerült elcsípni legalább egy interjú erejéig, amelyet hamarosan olvashattok majd az SFmag.hu-n.

Addig is, íme egy közös fotó, amelyen én inkognitóban vagyok, Markovics Botond álnéven.:)

5 éve jelent meg Az időutazás napja

"Abban a pillanatban, amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön."

Az idő relatív, de nagyon gyorsan telik: 

ugyanis ma 5 éve, 2014. április 8-án jelent meg 'Az időutazás napja' című regényem (és egy évre rá a folytatása/befejezése, Az időutazás tegnapja.

A regény röpke öt év alatt megélt két kiadást, ráadásul a második kiadás is már majdnem elfogyott, emiatt már csak itt-ott kapható, és nagyon sokan szerettétek a Beregi-család korokon és az időn kívül átívelő történetét.
A könyv révén lett egyik pillanatról a másikra irodalmi ügynököm az USA-ban, és már majdnem készen van belőle egy angol nyelvű filmforgatókönyv is, úgyhogy meglepően sok minden történt vele ez alatt az öt év alatt.


Pedig korábban úgy voltam vele, hogy engem aztán nem érdekel az időutazás, de aztán a kétszázmilliárd időutazó ötlete annyira intenzíven támadott le, hogy ha jól emlékszem, három napnyi lázas jegyzetelés után neki is ugrottam a regény első változata írásának. Emiatt az első változat elkészülte után újra kellett írni az egész regényt, és csak ekkor került bele az időutazás feltalálójának nézőpontja. Pont olyan furcsán, kaotikusan történt az egész, mint maga az időutazás.

Az 'Életjáték' novellám nevelési foglalkozás témájaként

Tavaly tavasszal jelent meg a Móra kiadó '2050' című ifjúsági antológiájában az Életjáték című novellám.
Ami nemrég váratlanul teljesen önálló életre kelt, és olyan helyekre jutott el, amire nem számítottam: középiskolás olvasásra nevelő foglalkozás témája lett. (A kötetet ajánlom mindenkinek, nagyon jó sci-fi novellák vannak benne 2050 és Magyarország témában.)

Korábban sosem írtam még ifjúsági novellát, ezért a felkérést is félve vállaltam el, mert azért mégis csak ott lebegett az ifjúsági szó, bármit is jelentsen ez.
Viszont rengeteg kérdés merült fel bennem: ki fogja olvasni a kötetet, valóban eljut a tizenévesekhez, vagy inkább felnőttek lesznek a tényleges olvasói? Vajon sci-fit szeretőket céloz meg vagy inkább azokat, akik csak ismerkednének a sci-fi-vel? Mennyire legyen így sci-fi? Milyen legyen ehhez mérten a szöveg nyelvezete?
Túl sok kérdés, és egyikre sincsen válasz.

Végül úgy döntöttem, elsődlegesen a tizenéveseket érintő témáról írok, és egy magamhoz képest visszafogott, személyesebb történet született. Egyrészt szerettem volna a mai világhoz képest is rettentően elavult és merev iskolarendszer helyett egy másfajtát ábrázolni, emellett fontosnak tartottam azt is, hogy a történet lényegét adó zaklatásos rész megmaradjon egy viszonylag biztonságos keretben.

És nemrég megkeresett a Vekker Műhelytől Kuklis Katalin drámaoktató, és elmesélte, hogy olvasta az antológiát, és nagyon tetszett neki a novellám, amelyre építve foglalkozásokat szerveznek 9.-11. éves diákoknak.

A STAR WARS UNIVERZUM PSZICHOLÓGIÁJA előadás (Lázár Gergely és Markovics Botond)

Egy érdekes előadást ajánlok Nektek június 7-én, péntek estére, az Ectopolis.hu szervezésében, részben azért, mert az egyik beszélgetőpartner én leszek, a téma pedig örök kedvencem a Star Wars és annak pszichológiája.

A Star Wars elbűvölő egyszerűséggel mesélt bátorságról, bajtársiasságról, szerelemről, és a sötétség és a fény örök párharcáról.

De vajon miben rejlik a Star Wars univerzum megkapó ereje és népszerűsége? Honnan merítette ötleteit Lucas, és vajon a történet valóban olyan egyedi-e mint hisszük? Milyen társadalmi és mitológiai alapokra épül a háttérvilág, milyen ősi eredettel bír a jó és a rossz küzdelme? Milyen lélektani folyamatok hatnak a szereplőkre, mennyire élők és valódiak a karakterviszonyok és jellemek? Mi köze az apakomplexusnak, a Jung-i archetípusoknak, a gyász fázisainak, vagy a vallási fanatizmusnak kedvenc hőseink világához? És vajon mi köze van egymáshoz egy jó pszichológusnak és egy jedi lovagnak?

Időpont:

2019. június 7., péntek, 19:00

A TOP 5 Love, Death + Robots epizód

Lehetett hallani, hogy a Netflix sci-fi animációs sorozatot készít, többek közt ismert SF-írók novelláiból, olvastam már Peter F. Hamilton facebookján, olvastam Scalzi blogján, de hogy pontosan mi is közeleg, azt nem láttam jönni, és ahogy elnézem, más sem.

Az animációs filmek valamilyen oknál fogva zömében megragadnak a családi szórakoztatás szintjén, és csak ritkán mernek másmilyenek lenni. Én évek óta várom azt, amikor majd innen továbblendülünk, mert ahogy a videojátékok és a képregények többsége sem gyerekeknek készül, az igényes animációs történetekre is meglenne a felnőtt közönség.

Persze, akadnak próbálkozások, pl. a Mátrix világát továbbárnyaló Animatrix, és az anime kínálatban is bőven akad felnőtteknek készült sztori, de ez még így is édeskevés. Ráadásul ez a fajta animációs technika új utakat nyithatna a science fiction számára is, mert sokkal elszálltabb dolgokat is létre lehet hozni, olyan történetekből is készülhetne film, sorozat, amelyeket normál filmként csak irreális költségvetéssel lehetne megvalósítani. Egyelőre ennek azonban nincs még nyoma sem.

Erre most jött a Tim Miller és David Fincher fémjelezte Love, Death + Robots sorozat, és ez a legjobb dolog, ami a science fictionnel történt mostanában, bátor, kreatív, újszerű, és egyben egy szerelmes levél a fantasztikus irodalomhoz, valamint annak látványos demonstrációja, hogy miért éri meg sci-fit olvasni.

Battle Angel: Alita, avagy amit a mangáról tudni érdemes

Mindjárt bemutatják az Alita: Battle Angel, vagy Alita: A harc angyala című, James Cameron és Robert Rodriguez által fémjelzett mozifilmet, ami ha csak annyit ér el, hogy kicsit ráirányítja a figyelmet a film alapjául szolgáló science fiction mangára, aminek nagy rajongója vagyok, én már boldog leszek.

A Battle Angel Alitáról először valamikor a 2000-es évek elején hallottam, amikor James Cameron azt nyilatkozta, hogy évek óta mennyire szeretné megcsinálni a moziváltozatot. Fogalmam sem volt, mi ez, úgyhogy utánanéztem, és ja, valami japán manga, béna a címe is, jól van, lapozzunk.

(Ezt a hozzáállást most rendesen visszakapom, pont így reagálnak azok a képregény szerető barátaim, akiknek mostanában, nagy mangaszemekkel próbálom ajánlani.)

Az alábbiakban összeszedtem, röviden mit érdemes tudni a mangáról, na meg jövő héten bemutatásra kerülő filmadaptációról. Úgyhogy, ha érdekel, mi a csuda ez, egy kis rajongói ajánló következik.

Milyen zenét hallgatok írás közben

Tavalyi egyik írással kapcsolatos posztom témája az volt, hogy hogyan írok, miként csúsznak össze az egyes regények időben.
Viszont magának az írás folyamatának van egy látszólag apró, de számomra nagyon fontos eleme:

az írás és a gondolkodás közbeni zenehallgatás.

Gyanítom, mindenki, aki ír (sőt, bármilyen számítógépes agymunkát végez), más módon tud az adott feladatra fókuszálni:
van, akinek csendre van szüksége, van, aki bármilyen körülmények között is ki tudja kapcsolni a külvilág zajait. Én nem ilyen vagyok, ezért már évek óta csak zenével a külvilágtól elszeparálva tudok igazán koncentrálni. Ez mondjuk, nálam elsősorban az írásra igaz, mert ott egy adott jelenetnél kiemelten fontos a folyamatos figyelem.

Viszont az írás közbeni zenehallgatásnak van egy pszichológiai előnye is.

A Star Trek Discovery 2. évadáról

Megnéztem a Star Trek Discovery második évadjának nyitóepizódját, íme az első benyomásaim az új évadról.

2017-ben, hosszú évek után megérkezett az új Star Trek-sorozat: vártam is, de tartottam is tőle.

Ugyanis a sorozatvilágban azóta elterjedt egy olyan profizmus és igényesség, amelynek köszönhetően manapság jobbnál jobb sorozatok közül lehet válogatni. A korábbi Star Trekek ráadásul csúnyán öregedtek, az a stílus, tempó, dialógusok, megoldások mai szemmel már nem igazán működnek, így nagyon reméltem, hogy a Discovery is képes lesz megújulni.

Az első néhány rész kifejezetten tetszett, a koncepció és a főbb karakterek működtek, a bukott és traumákkal terhelt Michael Burnham, mint főhősnő kifejezetten újfajta, friss lendületet adott, nem beszélve a kísérleti spórameghajtásban rejlő lehetőségekről, ami egyben az egyik legizgalmasabb Trek-csillaghajóvá emelte a Discoveryt.

Utána viszont több, középszerű töltelékepizód úgy elvette a kedvemet, hogy hét rész után abbahagytam a sorozatot, és csak vagy fél évvel később vettem rá magam, hogy folytassam. Ekkor azonban elindult egy érdekes, átívelő történetszál, ami végre berántott, és nagyon tetszett, hogy a főbb karakterek mindegyike: Michael Burnham, Saru, Gabriel Lorca kapitány és Ash Tyler is mentálisan sérült, személyes drámákkal terhelt személyiség.

Az évad lezárása ugyan kicsit ügyetlen volt, de aztán a végén még egy ravasz húzással bedobták a végére az Enterprise-t Pike kapitánnyal, így összességében inkább elégedett voltam az első évaddal.

Tegnap pedig megérkezett a második évad első epizódja...

Technológia a mágia ellen, avagy fejtsük meg a bűvésztrükköket!

„Bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.” - mondta Arthur C. Clarke.

A mai, modern bűvészek egyre elképesztőbb trükköket találnak ki, de a figyelemelterelésre és illúzióra alapuló trükkök egy jelentős része azért nyomon követhető, elég, ha nem a látványos mozdulatokra fókuszál az ember, hanem pl. a másik kézre, vagy a pillanatnyi kitakarásokra. Ha pedig másként nem megy, itt van a technológia, hiszen a felvétel leállítható, visszatekerhető, lelassítható, hogy kiderüljön a ravaszság, hova tűnt a kézben tartott kártyalap vagy érme.
Ez azonban semmit nem von le a fantasztikus mutatványok és hihetetlen ügyesség értékéből.

Egy biztos: egyre nehezebb bűvésznek lenni, mert a technológia miatt sokkal komolyabb munkát igényel az illúziót megteremtése, főleg ha nem élő előadásról van szó.

Hanem most belefutottam Eric Chien, a tavalyi bűvészvilágbajnok műsorába.

Először is, ezt tényleg érdemes többször megnézni, mert elképesztő, amit a kínai srác művel a győztes showjában. Néha egyszerűen olyan, mintha CGI-trükkökkel lenne tele az egész műsora, pedig nem.

Íme a világbajnoki címet érő előadása:

Hogyan jósolnak a sci-fi írók? | Jövőjegyzetek 6.

A Jövőjegyzetek előző része arról szólt, hogy milyennek gondolta Isaac Asimov 2019-et 1983-ban.

A science fiction írókat sokszor állítják be titokzatos, rosszabb esetben botcsinálta jósoknak, akik meg akarják mondani, milyen lesz a jövő. Rengeteg cikkel találkozni, szerte az interneten, mint pl. "10 sci-fi, ami megjósolta a jövőt", vagy "11 sci-fi, amelynek fogalma sem volt, milyen lesz a jövő", nem beszélve az örök kérdésről, hogy hol vannak a repülő autók és a jetpackek, amiket a science fiction írók megígértek?

Bevallom, ezek a bagatellizáló, bulváros cikkek gyakorta felbosszantanak, és erre válaszul valószínűleg bármely sci-fi író azt tudja erre mondani az Arany János-féle anekdota után szabadon, hogy: Ígérte a fene.

Ezért most elmondom, valójában hogyan is jósolják meg a science fiction írók a jövőt.

A TOP10 blogposzt 2018-ban

Idén igyekeztem többet és átgondoltabban blogolni, és ez sikerült, hiszen az elmúlt évekhez képest kétszer annyi bejegyzés született, ráadásul ezek olvasottsága is meredeken emelkedett, nem beszélve a blogéról.
Ennek ellenére mégsem éreztem magam túl aktívnak, valószínűleg azért, mert ennél sokkal több mindent terveztem, és a tervek csak részben valósultak meg.

Na de majd idén talán ez is sikerülni fog. 

És íme az általatok legjobban kedvelt bejegyzések 10-es toplistája: