A XENO idegen civilizációi (Xeno-jegyzetek 2.)

A tavaly év végén megjelent Xeno című regényem kapcsán összeszedtem néhány háttérinfót. Valójában hónapok óta tervezgetem már ezt a néhány blogbejegyzést, de csak most jutottam el odáig, hogy végre meg is szülessenek. Jobb későn, mint soha.:) 

Moly-adatlap és olvasói értékelések a Xenóról

A Xeno az Agave kiadó webshopjában

Bevezetésként a Fermi-paradoxonról írtam, valamint arról, hogy mennyi esélye van, hogy létezik vagy valaha felfedezünk, más idegen civilizációkat.

Az idegen civilizációk a science fiction irodalom egyik kedvenc témája. A legizgalmasabb kérdések egyike, hogy itt van a hatalmas világmindenség: lehet, hogy élnek másfajta lények is benne? Ha pedig élnek, vajon milyenek lehetnek? Mióta létezhetnek, mi viszi előre őket? Egyáltalán miféle civilizációk alakulhattak ki? Hasonlítanak hozzánk? Különböznek tőlünk? Agresszívek, barátságosak, vagy lehet, hogy ezeket a fogalmakat nem is ismerik? Mit tennének, ha találkoznának velünk? És mit tennénk mi? Tudunk-e velük kommunikálni?

Olvasóként imádom a minél szokatlanabb, minél idegenebb civilizációk felfedezését, megértését. A másfajta gondolkodást.
A Xenóban részben ugyanazt szerettem volna én is elérni, amit olvasóként is szeretek: minél szokatlanabb, minél idegenebb idegeneket szerepeltetni. Csakhogy van itt rögtön egy jó nagy csapda is, mert egyrészt nehéz elvonatkoztatni az emberi civilizációs alapoktól, másrészt egy fiktív idegen civilizáció esetén az idegenség mellett ugyanolyan fontos a megértés élménye is. Emiatt nagyon fontos megtalálni az idegenség és a megértés közti egyensúlyt.
A Xenóban három, illetve négy különböző civilizációt próbáltam egyszerre bemutatni. Ez nem csak egy szimpla kapcsolat, hanem egy olyan komplex rendszer, ahol mindenki hat mindenkire, és ráadásul nagyon fontos, hogy mindegyik idegen fajt érthetővé, hihetővé váljon a regényben. Az érthetőség magyarázatokat igényel, viszont ezek a szövegbe ékelve sokszor megakasztották a cselekményt. Innen jött az ötlet, hogy a fejezet előtti fiktív cikkekben árnyalom - ha valakit mélységében nem érdekelnek a fajok, át lehet ugrani, viszont, akit meg igen, azok számára talán érdekesek lesznek ezek a részek is.

Globalizáció helyett stellarizáció

A Xeno alapötlete 2015 őszén született az akkori politikai-társadalmi helyzet, migrációs válság és az erre adott reakciók hatására. Azon kezdtem el gondolkodni, vajon mihez kezdene ez az egymást és mindenkit gyűlölő, megosztott emberiség, ha több idegen civilizációval lenne kénytelen együtt élni egy erőszakkal létrehozott rendszerben.

A történet 2117-ben játszódik, egy olyan jövőben, ahol évtizedekkel korábban egy magasan fejlett idegen civilizáció vonta irányítása alá a Földet. A hódítók három másik idegen fajjal kezdik el összekeverni a Föld lakosságát: a világot ellepő féregjáratain keresztül fokozatosan embereket telepítettek át más bolygókra, és idegen lényeket költöztettek ide. Ennek eredményeképpen 2117-ben a Föld lakossága 15 milliárd főre nőtt: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd pedig más fajú, úgynevezett xeno.

Illusztráció
Mindegyik faj problémákkal küzdött, és idővel egyfajta kölcsönösség alakult ki között: az emberek és a hidrák bolygója enyhítette a firkák otthonára nehezedő népességi nyomást, a széthúzó és egymást gyűlölő emberiség egységesebbé vált, miközben a firka és a hidra technológiák segítettek felülkerekedni a földi környezet pusztulásán, az éhínségen és az óceánszint emelkedésen. Eközben a hidrák egyre melegedő világóceánját vízcsere révén a firka Spektrum és a Föld óceánjai hűtötték. Mindenki jól járt, de valójában mégsem.

A következőkben az egyes fajok keletkezésével és alapvető jellegzetességeivel foglalkozom. A kommunikációnak, a kozmikus nyelveknek majd egy külön bejegyzést szánok, mert a fény, hang, hő alapú gondolkodás és ezek egymásra hatása önmagában is elég nagy téma.

A FIRKÁK, avagy alkossunk, és együnk:

FIRKÁK GYALÁZTÁK MEG A BIG BENT egy flashart megmozdulás során. A nagy erőkkel kivonuló londoni rendőrség egységei tehetetlenül figyelték a hírhedt Ichinik által vezetett közel tízezer firkát, amint új mintákkal és szobrokkal aggatják tele London egyik jelképét…
(Részlet a regényből - egy médiahír)

A firkák felszínesen szemlélve izgága, kényszeres lények, akik a Spektrum nevű bolygón élnek, közel háromezer fényévnyire a Földtől. Életüket, kultúrájukat, gondolkodásukat egyaránt az alkotás teszi ki, legyen az festészet, építészet, szobrászat. Innen ered az emberek által rájuk aggatott gúnynév, a firka kifejezés is. Ugyanis, bármit összefestenek, átfaragnak a környezetükben. Számukra mindennek a kiindulópontja a művészet, az esztétika. Még az anyagcseréjük végtermékeiből szobrokat formáznak, testmirigyeikben festékeket tudnak kikeverni.

Az alig több mint egy méter magas, bagolyfejű firkák kisebb csoportokba verődve, füttyögő, kétcsatornás nyelvükön vitatkoztak, négy, derékszögben meghajló lábuk között megbúvó szövőméhük réséből üreges fonalszobrokat húztak elő, megmutatták egymásnak, majd lerakták a legközelebbi, egyre terebélyesebb szoborkupac peremére. Alkotás közben mindannyian édesgyökereket és húsrudakat rágcsáltak.
Olga megfigyelte, kik közülük az idősebb, rassztól függően sötétebb árnyalatú, borvörös vagy dinnyezöld bőrű véleménymesterek – az ő dupla sípszájaikból felharsanó füttykritikákra mindig hallgattak a többiek –, és az apró gesztusokból megtippelte, ők kiket tartanak a legtehetségesebbeknek. (Részlet a regényből)

A firka civilizáció korai változatát egy elvetélt regényötlethez találtam ki, és imádtam a kultúrájukat építgetni. Csak aztán kiderült, hogy abba a történetbe valójában nem kellenek idegen fajok. (Ekkor születtek meg az ostorosok és a voyeurök korai változatai is.)
Amikor pedig a Xenot kitaláltam, azonnal tudtam, hogy ez a firkák igazi helye. Ők a regényben az egyetlen, az emberhez hasonlóan oxigénalapú civilizáció, talán ők állnak a legközelebb is az emberi fajhoz, de amiatt, hogy elárasztották a Földet, az emberek őket is gyűlölik a leginkább.

BENJAMIN BALLARD: NAGY XENOKÖNYV
(Paulsen&Graff, 2081.)
Szoborvárosban könnyű eltévedni
Vegyük például a firkákat! Amikor két egymást nem ismerő firka találkozik, elsőként elhelyezik egymást egyfajta művészeti hierarchia szerint: ha regisztrált művészek, akkor a nyilvános alkotói rangsor alapján, ha nem, akkor egy-egy ajándékszobor alapján döntik el, melyikük a tehetségesebb, és ez rögtön meg is határozza kettejük további viszonyát. Különös, de mindketten azonnal tudják, melyikük a tehetségesebb.
Én még csak megtippelni sem merem két szobor alapján, hogy mi közöttük a különbség művészeti szempontból, a Spektrumon azonban minden erről szól. A közbeszédbe beszivárgott a „tehetség alapú kasztrendszer” kifejezés, de ez egy roppant módon félrevezető és téves megfogalmazás. Ez nem kasztrendszer, ugyanis senki nem születik bele, a sorrend folyamatosan változik, mindig előbukkannak újabb, éppen kiteljesedő, nagy művészek, akik alapjaiban rengetik meg az addigi felállást. (Részlet a regényből)

Van két macskánk.
Egyikük egy nagy, fekete bundájú, méltóságteljes, úri kandúr. Behemótnak hívjuk A Mester és Margarita alapján, és ő tökéletesen tisztában van saját szépségével.
A másik, egy karamell és fehér színű nősténycica. Krakennek akartuk nevezni, de végül az idők folyamán Mutyu lett belőle. Ez a név ugyanis sokkal jobban jellemzi. Őt az utcáról fogadtuk be, fogai többsége az utcai élettől, a kukázástól konkrétan szétrohadtak, a legtöbb fogát ki is kellett húzni. Szerencsére ennek sok éve, azóta makk egészséges, és a világ legkedvesebb macskája, aki egy másodpercen belül képes dorombolni. Sőt, ha hívjuk, azonnal jön, ölbe pattan, és közben már tolja a dorombolást.
Elképesztően vágyik a szeretetre, ha úgy dönt, jön, mint egy tank, akkor nincs mese, bújás és simogatás van. Félrelök mindent, aki az útjába áll, és mindenkinek osztani akar a szeretetből.

A firkák ábrázolásához meglehetősen sokat merítettem Mutyuból: izgágasága, kedvessége, erőszakossága, és az, hogy általában nem is érti, hogy néha mi történik körülötte, valamint a szórakoztató viselkedése mind átszivárgott ezekbe a fura művészlényekbe.

A firkákkal a regényben először az alkotásaik révén találkozni. Az egész Föld tele van a parányi szobraikkal, de nem riadnak vissza attól, hogy a nekik nem tetsző épületeknek is nekiessenek csoportosan.

Bundákba és sálakba öltözött, vidám firka csoportok mellett haladtak el, akik meleg ételt, forró italokat, spektrumi szobrokat osztogatva próbáltak részévé válni az ünnepnek. Párizst és a legtöbb keresztény többségű várost elárasztották a firkakészítésű Jézus-, Mária- és József-szobrok, a Mikulást és XI. Péter pápát ábrázoló festmények, jászol-installációk, Dior, Bulgari, Luis Vuitton, Burberry és Prada logós, fahéjillatú szövőméz sütemények. Az utcákon parkoló levvereket is karácsonyi mintákkal festették ki. (Részlet a regényből)

A firkák legnagyobb problémája, hogy túl gyorsan szaporodnak, bolygójukat több, mint negyvenmilliárdan lakják, de a Földre is jutott kilencmilliárd közülük a kényszermigráció hatására, ami révén a Földön is több firka él, mint ember. Viszont emiatt sokkal hatékonyabb az élelemtermelésük, sokkal környezettudatosabbak, mert csak így tudnak túlélni. Ráadásul sokkal fejlettebb az űrtechnológiájuk is, így amikor a Xeno főszereplői elindulnak a végső expedícióra, a firkák űreszközeit kénytelenek használni.

Az élettereiket, a nyelvüket, mindent áthatnak a színek. Eleve sokkal gazdagabb spektrumban is látnak, mint egy ember, és a színeknek a kommunikációjukban is szerepe van. A firka kommunikáció is a színekre épül, sokszorta annyi szót használnak, mint bármely emberi nyelv, egy-egy szín érzéseket, hangulatot, apró árnyalatokat fejez ki a mondandójukon belül. Kommunikációjuk fordítása ennek megfelelően egy leegyszerűsítés.
Egyfajta kétcsatornás nyelvet használnak, azaz a füttyögésre emlékeztető nyelvükkel egyidejűleg kétféle gondolatot is ki tudnak fejezni, ahol annak is jelentősége van, ha ugyanazt mondják kánonban, vagy ha teljesen mást.

A főszereplő, Olga Ballard hosszú éveket töltött firkák között, és mivel ő a narrátorkarakter, így a narrációjában az átlagosnál jóval több színt igyekeztem használni. És rájöttem, hogy milyen kevés színnek, árnyalatnak van egyáltalán neve, és én is milyen keveset ismerek közülük. Úgyhogy kigyűjtenem sok száz színmegnevezést, valamint a hozzá tartozó színárnyalatot, hogy mindez működjön.

A legnagyobb kihívás talán a firka nyelv megteremtése, a beszédükben szereplő hexadecimális színkódok, színek érthető, a szövegben működő formára alakítása és ennek következetessé tétele okozta, de erről a 3. részben bővebben lesz szó.

A HIDRÁK: együtt siklunk vagy mégsem?

A hidrák a Hydrus nevű jéghold lakói. A hold leginkább a Jupiter Európájához hasonlít, több kilométernyi jégréteg borítja, amely alatt azonban 50 km mélységű világóceán húzódik. A hidrák a majdnem a felszínig érő Vulkán nevű, víz alatti vulkanikus hegy lankáin és a hegy belsejében, a továbbá magaslati platókon, úszó városokban vagy a jégpáncél aljához rögzített lakóterekben élnek.


A főszereplő, Olga Ballard xenológus a hidrákat egy delfin, egy sellő és egy ember keresztezéseként jellemzi; érdes testük két-három méter hosszúra nyúlt, méretük meghatározta, hogy milyen mélységben születtek, sőt, általában azt is, hogy a holdjuk melyik részén. Vannak végtagjaik, amelyek szinte ugyanolyan hatékony eszközkészítést tettek lehetővé, mint az emberi és firka karok. Hosszúkás orrukban található szonárszervük magas frekvenciájú hanghullámaival térképezik fel a környezetüket, amelyet így egyfajta hanglenyomatként érzékelnek.

A hidrák egy energiazabáló civilizáció, ugyanis mérhetetlen mennyiségben fogyasztják, pazarolják az energiát.
És ez egyben a hold és a faj legnagyobb krízise is, ugyanis évszázadokon keresztül a tengerfenék hasadékaiba temették a nukleáris hulladékukat, amely szép lassan alulról elkezdte felforrósítani a világóceánt.
Emiatt egyre feljebb emelkedik a lakhatósági sáv, és félő, hogy néhány évtizeden belül az egész világóceán felforr, és sterilizálja az életet a holdon. A hidrák számára létfontosságú, hogy ezt megakadályozzák, vagy valamilyen módon elhagyják a holdjukat.

Velük kapcsolatban kezdetben annyit tudtam, hogy olyan lényeket akarok, amelyekkel biológiai szempontból problémás az együttélés. Lehetőleg másfajta légkörben vagy viszonyok között éljenek, és emiatt pl. a Földön vagy a firkák bolygóján konténerszerű kabinokban tudnak csak közlekedni.
Végül beugrott az Európé hold, és ez alapján elkezdtem felépíteni egy az Európéhoz hasonló, nyolcszáz fényévnyire lévő hold jégburokba zárt világóceánja mélyén élő értelmes, delfinszerű civilizációt.
Azonnal számtalan kérdés merült fel. A víz alatt hogyan fejlődtek egyáltalán értelmes civilizációvá? Hogyan kommunikálnak? Miféle körülmények között élnek? Hogyan gondolkodnak? Milyen technológiákat használnak?
A víz alatti fejlődés kizárt egy sor, triviális, emberi fejlődési lépcsőt, és és ennek nagyon örültem, viszont emiatt szükség volt egy alternatív fejlődési irányra.
A víz alatt a korai hidrák nem nagyon fedezhették fel a tüzet. A jégpáncéllal körülvett vízi világ elfedi előlük az égboltot, így gyakorlatilag egy zárt tér jelenti számukra a világmindenséget. De akkor hogyan váltak fejlett civilizációvá?
Erről egy fejezet előtti fiktív könyvrészletben bővebben szó van:

KARIM VARNASI: A HYDRUS ASZTROBIOLÓGIÁJA
(Prince Books, 2094)
Tűz helyett víz
Az embert a beszéd és az eszközhasználat mellett a tűz megszelídítése emelte ki az állatvilágból, és indította el a civilizáló felé vezető úton. A tűznek köszönhető a főzés kialakulásával a táplálkozási szokások átalakulása, a földművelés és az ipar fejlődése, de a hőerőművekben a mai napig energiahordozók égetésével nyert hőenergiából állítunk elő elektromos áramot.
A Hydrus óceánvilágának mélyén azonban nem alakulhatott ki a tűz használata. Vajon mihez kezd egy civilizáció, amelynek nem adatik meg a tűz? Hogyan jöhetett létre egyáltalán a hidrák magasan fejlett civilizációja?
A Hydrus fejlődésében két fontos szempont játszott kulcsszerepet.
Az egyik az anaerob, a levegő kizárásával végbemenő kémiai folyamatok felfedezése és magas szintre fejlesztésre, mint például az erjesztés és a rothasztás.
A másik maga a Vulkán: a tengerfenéktől negyven kilométer magasra nyúló, biolumineszcens növényvilágtól fényárba boruló, geotermikus erőmű évezredeken keresztül formálta a Vulkán lankáin fejlődő hidra kultúrákat, és nagyban hozzájárult ahhoz a kulcsfontosságú társadalmi változáshoz, amely során a hidrák maguk mögött hagyták a rajkultúrát, majd kialakult a modern civilizációjukat meghatározó versengés és a birtoklás.

A hidrák rendkívül kellemetlen figurák tudnak lenni, szeretnek ködösíteni, tárgyalni, manipulálni, és imádják az információt. A kommunikációjukról szintén a Xeno-jegyzetek 3. részében lesz bővebben szó.
Hajdanán, Az ember könyve című regényem korai jegyzeteiben még egy háromnemű faj szerepelt, de aztán ott egészen másfajta irányba ment el a történet. A hidrákhoz viszont pont illett ez a háromneműség, ahol a harmadik nem, amelyben kifejlődik az utód, szellemileg elmaradott, állati értelemmel rendelkezik.
Erről szintén egy külön fejezet előtti blokk is említést tesz:

BENJAMIN BALLARD: NAGY XENOKÖNYV
(Paulsen&Graff, 2081.)
Nemek és nemtelenek, avagy a fajfenntartás lehetőségei
Az általunk legkevésbé elfogadott különbség az emberek és hidrák között a hidra kultúrának a születéshez, szülői léthez és a családhoz fűződő, sajátos viszonya.
A hidrák ugyanis a prím szülőegyedeket gyakorlatilag állatként tenyésztik. Sok biológus és xenológus a mai napig úgy tartja, hogy ezek a prímtelepek olyanok, mint valami hatalmas bordély, ahová dominák és dominusok a vágyaikat kielégíteni járnak, vagy kiválasztani a hármasodásukhoz alkalmas egyedeket, amelyekkel erre időre megosztják az otthonukat.
Szintén különös tény, hogy egyúttal ezek a tenyésztelepek látják el a Hydrus jelentős részét is hússal. Emiatt sok ember kannibalizmussal vádolja a hidrákat. Ez azonban durva leegyszerűsítés. Itt van például az Önállóság lakomája: amikor az újszülött hidrák néhány hónap után függetlenednek a prímjüktől, ezt a Vulkántól a Hínárbolyig számos hydrusi mélységi kultúrában közös étkezésen ünneplik meg, amely során a hidra utódokat kihordó prímet fogyasztják el főfogásként.
Ez számunkra megbotránkoztató, ám valójában csak annyit jelent, hogy a hidrák nem emberi normák és szokások szerint gondolkodnak. Ezt pedig, ha tetszik, ha nem, tiszteletben kell tartanunk.


Csak illusztráció
AZ OSTOROSOK, avagy a megértés lehetetlensége:

Az ostorosok egy több ezer aszteroidából összefűzött objektumban élnek, de a három másik faj egyike sem képes velük kommunikálni, ugyanis míg az emberek, firkák és hidrák esetén legalább akad néhány közös fejlődési pont, az ostorosok végképp teljesen másképp épülnek fel.
Jóval régebb óta léteznek, és egykor vélhetően magasan fejlett technológiával rendelkeztek, de mostanra már csak egy vegetáló, elbutuló civilizációvá váltak.
Kevesebb, mint egymillióan maradtak, és fajukat az úgynevezett Felejtés-vírus tette tönkre. Egyre kevesebben emlékeznek a múltjukra, egyre kevesebben tudják használni a fejlett eszközeiket. (Hogy mi ez a vírus, arról a regényben bővebben esik szó.) A még részben egészséges egyedek az összeláncolt aszteroidáik mélyét járják, és a saját múltjukat, régi technológiáikat kutatják.

Kiszámíthatatlan, megérthetetlen, erőszakos, és emiatt ijesztő lényeket akartam, amelyek a firkákhoz és a hidrákhoz képest is nagyon távol állnak mindentől, ami emberi. Ehhez arra volt szükség, hogy lehetőleg semmilyen módon ne emlékeztessenek ránk, plusz semmiféle közös fogalmi rendszerrel ne rendelkezzenek egyik fajjal sem.
A megoldás egy kinézetre leginkább tengeri csillagokhoz hasonlítható faj lett, amely nem lélegzik, és amely kapcsán azt sem lehet tudni, hogy miként érzékelik a környezetüket, miféle szerveik vannak. Egy biztos, hő útján, hőlátással, különböző hőtartományok révén kommunikálnak, és működtetik az eszközeiket. Van egy hosszabb rész a regényben, amikor a főszereplők az ostorosok kihalt birodalmában kutatnak, ott megpróbáltam mégis egyfajta kapcsolatot kialakítani Olga Ballard és egy ostoros között.

A HÓDÍTÓK, avagy a MIGRÁTOROK:

Azt, hogy ezzel a három fajjal kapcsolatba kerültünk, egy negyedik fajnak, az úgynevezett migrátoroknak köszönhetjük, és róluk tudjuk a legkevesebbet. Ez egy magasan fejlett civilizáció, amely a háttérbe húzódva gépezeteiken keresztül irányítja, és módszeresen keveri össze az embereket, a firkákat, hidrákat és korlátozottan az ostorosokat.
Titkaik és szándékaik a regény cselekményének szerves részét képzik, és ennek a civilizációnak megértése, felfedezése az egyik központi történetformáló elem, ezért róluk legyen is ennyi elég.

A regényben szerepel még egy voyeur nevű faj is, szerintem ők a legidegenebbek és a legbizarrabbak, de sajnos muszáj őket is kihagynom, mert a történet és a rejtélyek szerves részét képezik. Ellenben a regényben ott vannak.

Folytatása következik: legközelebb a firka, hidra és ostoros civilizációk kozmikus kommunikációs formáiról lesz szó, arról, hogy milyen lehet egy színalapú kommunikáció, hogyan kerülnek hexadecimális színkódok a regénybe, hogyan érthető meg egy más fogalmi rendszeren alapuló nyelv, vagy egy különböző hőmérsékleti tartományokon alapú kommunikációs forma, és hogyan működnek a ilyen teljesen eltérő gondolkodásra épülő kommunikációk közti fordító algoritmusok.

A cikksorozat folytatása:
3. Xeno-jegyzet, avagy a kozmikus nyelvekről

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése