2015. május 14., csütörtök

Sorok mögött: a regénykarakterek és az olvasók, avagy: megérteni vagy megszeretni

 
Ismét egy téma, amit néhány íróismerőssel közösen körbejárunk: ezúttal a regényszereplőkről lesz szó.

Aktív moly.hu felhasználóként sokszor olvasom különböző könyvekhez írt véleményeknél, hogy valaki sajnálkozik, amiért nem tudta kedvelni valamelyik főbb karaktert. De kell-e egyáltalán feltétel nélkül kedvelni, szeretni egy regényszereplőt?
 
Szerintem egyáltalán nem.

A kulcsszó a megértés.
 
A megértés azon múlik, mit várok egy történettől, mennyire érdekel a szereplő, mennyire akarom egyáltalán megismerni a múltját, a problémáit, a frusztrációit, traumáit, félelmeit (amennyiben persze, vannak neki ilyenek).

A való életben sem léteznek tökéletes emberek, ezért ilyet a regényektől sem érdemes elvárni. Persze sok író ugyanakkor mindenképpen meg akar felelni ennek a fajta olvasói nyomásnak, de nem feltétlenül kell megfelelni.
Érdemes minden olvasónak a saját preferenciái alapján válogatni: aki tökéletes hősökre, hősnőkre vágyik, meg fogja találni azokat a könyveket, amelyektől megkapja a mindig tökéletesen döntő, mindig tökéletesen fésült vagy sminkelt szereplőket, aki pedig esendő, hibázó, önmagukkal küzdő, hús-vér szereplőkre vágyik, szintén, de nem feltétlenül a könyv a hibás azért, mert valaki esetleg nem az igényei szerint választ.
Sok YA (young adult) regény fiatalabb olvasók által körülrajongott ifjú főhősnőit és főhőseit, de a felnőtt regények esetleg szintén fiatal hőseit a legtöbb huszas-harmincas-negyvenes korosztálybeli olvasó ki nem állhatja, mert túl szeszélyesek, és gyakran ösztönvezéreltek, ahogy a felnőtt regények felnőtt szereplőit nem egy fiatal olvasó nem akarja befogadni, nem értik, vagy nem érdekli őket, hogy a szereplők mit miért tesznek, miért olyanok, amilyenek, és messze esnek az ábrándjuktól.
 
Nekem sosem volt bajom a tizenéves regényszereplőkkel: egy fiatalabb hős/hősnő más szemszögből nézi a világot, más problémák mozgatják, mint egy munkában megfásult negyvenest, és még ha ezek a problémák, vagy a világlátásuk helyenként banálisnak is tűnik, az adott karakter számára abban a pillanatban az a legfontosabb. (Nem lehet mindenki Bean Orson Scott Card Ender-sorozatából, aki kilenc hónaposan elbújuk a vécétartályba néhány gyilkos elől, és két évesen utcai bandát vezet.:D) 
Értettem Kattniss Everdeent is Az éhezők viadalából, volt, amikor idegesítően, önző módon viselkedett, de bizonyos pillanatokban meg egészen kedvelhető a naivitása, mégis sokszor hallottam vele kapcsán, hogy idegesítő.
 
Na de mindenkinek vannak idegesítő tulajdonságai.
 
Mindenkinek.
 
Nekem is. Neked is.
 
A való életben sem intézem el vállrándítással, hogy XY éppen nem tökéletesen néz ki, és nem mosolyog, hanem éppen szorong, emiatt nem hagyom magára fintorogva, sutba dobva az eddigi kapcsolatot.
Egy jellemhibákkal, problémákkal teli szereplő sem azért lett olyan, mert így született, hanem azért, mert olyan erős hatások érték - többnyire kiskorában, gyakorta észrevétlen traumagócként -, amelyek miatt ilyenné lett, és bizonyos traumákon nem tudott túllépni. Sokkal érdekesebb felfedezni, hogy miért olyan, amilyen, mi formálta a jellemét, miért dönt úgy, ahogy, de tény, hogy könnyebb vállrándítással elintézni, hogy idegesít. Rajtunk múlik.
Nem kell minden történet mindenkinek tetsszen.
Attól, hogy engem nem talált meg egy adott regény, az még nem rossz, csak nem nekem szól.
Viszont ez nem a regény hibája.
 
Többiek véleménye:

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése