2015. március 7., szombat

Sorok mögött: az olvasói elvárások

Biztos előfordult már veletek is, hogy egy könyv annyira tetszett, hogy ezt az élményt szerettétek volna újra átélni, és ezért az író újabb regényeibe is belevágtatok.
De mi van akkor, ha az író nem hajlandó kétszer ugyanolyan regényt írni, helyette kísérletezik, új utakat keres? Csalódunk, vagy dühösek leszünk az íróra, amiért másfajta témával foglalkozik, másfajta élményt akar átadni?

Szerintem sem olvasóként, sem íróként nem jó elkényelmesedni. Sokan olvasnak és sokan írnak ugyanolyan vagy hasonló történeteket (pl. könyvsorozatok), hiszen ismert környezetben, ismert személyek között a való életben is könnyebben mozgunk.
Azonban ha valaki kilép a komfortzónájából, legyen olvasó vagy író, sokkal érdekesebb, izgalmasabb terepre tévedhet, és szerintem az író egyik legfontosabb feladata az, hogy kimozdítsa az olvasót a komfortzónájából.
Vannak az olyan írók, mint George R. R. Martin, akik igencsak kegyetlenül bizonyítják mindezt. Az olvasó "gyűlöli" Martint, amiért durván elbánik a kedvenc karakterekkel, és retteg minden lap végére érve, hogy vajon mi fog történni a következő oldalon. Viszont örökre emlékezni fog arra az olvasásélményre, és végtelenül hálás lesz a legapróbb örömért is, amit a szereplői kapnak.

Minden könyv egyfajta bizalmi viszony az olvasó és az író között. Az író felteszi a kérdést: Szeretnéd, hogy elmeséljem Neked ezt a történetet? Ha az olvasó igennel felel, és belemerül az író világába, azt olyannak képzeli el, amilyennek csak akarja, úgy értelmezheti a gondolatokat, ahogy csak akarja.

Néha könnyebbnek tűnik újra és újra visszatérni egy adott világba, legyen az trilógia, tetralógia, vagy hexadecimológia, az író és az olvasó is biztonsággal lubickol a világban, és valóban jó érzés újra kedvelt karakterek kalandjaiba merülni, csakhogy sok esetben minden egyes résszel nő a rajongók elvárása is, amelynek az író számára egyre nehezebb megfelelni.
Sok író ilyenkor egyre inkább megpróbál megfelelni az olvasóinak, csakhogy pont ezzel a megfeleléssel hagyja cserben őket, sőt, önmagát is.
A kérdése is megváltozik: Milyen történetet meséljek Neked? És innentől már szerintem csorbul az írói hang, az önállóság, a szabadság. Mindez számomra az írás halálát jelenti, de nyilván mindenki másképp áll hozzá, hiszen rengeteg olyan író létezik, aki azt ír, amit kérnek, rendelnek tőle.

Én mindenesetre abban az útban hiszek, amikor az író nem mások szájíze, elvárása, befolyása szerint ír, és soha nem a könnyebb utat választja. Olvasóként is óvakodom azoktól a regényektől, amelyek nem azért születtek, mert az író mindenáron meg akarta írni, ki akarta adni magából, hanem helyette rendelésre, "bármit meg tudok írni" alapon, bármilyen elvárásnak megfelelni akarás eredményeképpen keletkeztek. Ezekben a történetekben szerintem nincs lélek, enélkül pedig semmit sem ér az egész. Inkább bukjon bele az író egy lélekből jövő regénybe, minthogy azt lássam, hogy nem is igazán erőltette magát, nem adott bele mindent.

A kezdeti regényeimben nagyon nagy világot, sorozatfolyamot akartam építeni, de aztán rájöttem, hogy valami mást, jobbat, komolyabbat szeretnék írni. Nehéz volt a váltás, főleg mert nem szép félbehagyni egy sorozatot, a kialakult olvasótáborból nem tudtam, hányan fognak egy komolyabb irányba követni, de bíztam abban, hogy ha az egy jó és egyedi történet lesz, akkor ez is érdekelni fogja a régi olvasókat, és emellett jönnek majd újak. Ez kicsivel több, mint tíz éve történt, és szerintem jó döntés volt, még ha szembe is mentem sok elvárással.

A poszthumán döntés regényem utolsó ötödében a főszereplők leülnek egy-egy fotelbe, és beszélgetnek a jövőről, a világról, de közben súlyos titkok derülnek ki az addigi eseményekről. Ez a rész az elmére hat, az izgalmak előtte már lezajlottak. Ez a megoldás szembeköpi a klasszikus dramaturgiai ívet, de úgy hittem, hogy noha lesz, akinek ez a befejezés nem fog tetszeni, az olvasók többségét érdekelni fogja, mert néha egy-egy beszélgetés sokkal izgalmasabb, mint a legvadabb akció. (Az Alapítvány és a Dűne is sokszor csak beszélgetésből áll.)

A sci-fi irodalom a női karaktereket nagy átlagban megmentendő tárgyként, mellékszereplőként kezeli (van szerencsére számos kivétel!). Ez roppant módon zavar tud lenni számomra. A poszthumán döntésben Nicole, az Isten gépeiben Szófia ezért lettek főszereplők. Az időutazás napjában mondjuk pont úgy alakult, hogy a férfi karaktereknek jutott főszerep, de ha elolvassátok Az időutazás tegnapját, ott a három fő karakterből a két hangsúlyosabb szintén nő lesz (Rebeca és Octavia Haugen). Tudom, hogy sok férfiolvasó irtózik a női karakterektől, de szerintem pont a sci-fi olvasóknak kellene a leginkább nyitottabbnak lennie erre is.
A nemrég elkezdett új regényemben is nő lesz a főszereplő, ráadásul ez a regény az, ami sok témában a határon fog egyensúlyozni.

Sokszor idéztem, és most is Orson Scott Card egy idézete jut eszembe, ami nagy hatással volt rám, és az utolsó mondat ide is illik:

"Minden egyes könyvem megírásakor egy kicsit attól tartok, hogy egyszer túlvállalom magam, és olyan történetet próbálok megírni, amihez egyszerűen nem vagyok elég tehetséges, vagy nincs meg hozzá a szakmai tudásom. Ezzel a dilemmával minden regényíró szembesül. Fájdalmas elbukni, ám sokkal szomorúbb, ha egy író többé már nem akarja próbára tenni magát."

Ez az én véleményem, de ahány író, annyiféle válasz létezik, úgyhogy íme a körblogoló kollégák írásai a témáról. Azt gondolom, mindannyian a választott utunkat járjuk.

Kép: Cathy Bates a Tortúra című, Stephen King regénye alapján készült filmben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése