2014. július 28., hétfő

Képregénykalandok, avagy a Fear Agenttől a Preacherig

Kiskoromban masszív képregényfogyasztó voltam, a legtöbb képregényt, ami idehaza megjelent, elolvastam a Füles sorozataitól kezdve, Kockás, Alfa, Mozaik, és a számtalan önálló kiadványig bezárólag, nem beszélve a rendszerváltás előtt idehaza nyomtatott, és a nyomdából derék nyomdai dolgozók által kicsempészett "nyugati szennyirodalom" kategóriájába eső holland, dán, német szuperhős képregényekről.
Ezek nagy része inkább ifjúsági mű volt, és nagyjából azután szoktam le az olvasásukról, amikor a szuperhős képregények elkezdtek magyarul is megjelenni, és abból is megkaptam a rég áhított adagomat Fantomtól a Robotzsarun, X-meneken, Batmanon át a Pókemberig.

Amikor aztán pár éve megjelent a Watchmen, majd elkezdték kiadni a Sandmant, rögtön fellángolt a régi szenvedély, mert rájöttem, hogy ezek komoly és mély felnőtt történetek, így elsőként elfogyasztottam Warren Ellis Transmetropolitanját is, ráadásként digitálisan belepörgettem egy csomó képregénybe. Ez utóbbi nem volt jó ötlet, mert digitálisan semmilyen hatás nem ért, számomra a képregény papíron az igazi.

Na, de a lényeg, az utóbbi hetekben intenzíven fellángolt a képregény-olvashatnékom, és ennek mondatni súlyos következményei lettek...