2014. december 20., szombat

Brandon Hackett: Az utolsó író (online olvasható novella)


Nem vagyok novellista alkat, így nagyon ritkán írok novellát, az utóbbi tíz évben mindössze kettőt hoztam össze, ebből az egyik Az utolsó író, egy helyenként szatirikus történet az olvasás és írás jövőjéről, melyben az öreg író írószoftverek ellen küzd az irodalmi sikerért, és eközben egy intelligens macska szegődik társául.
A 266-os Galaktikában jelent meg 2 éve, de hangoskönyvként is meghallgatható.

Ígértem, hogy online olvashatóvá teszem, úgyhogy fogadjátok szeretettel (az online tördelés sajátosságait pedig nézzétek el nekem, gondolok itt a bekezdések hiányára, vagy hogy a szerkesztői felületben még gondolatjel miért változik publikálás után kötőjellé és hasonlók).



Brandon Hackett

AZ UTOLSÓ ÍRÓ


Az utolsó író öreg volt, és már tíz éve, hogy nem írt semmit. Johannes Klebe-nek hívták, százötven éves kora ellenére, a génkezeléseknek köszönhetően semmi sem volt öreg rajta, csak a szeme, mert a szeme párja szomorú volt és megtört.
Amikor az első írószoftver hatvan évvel ezelőtt működésbe lépett, egyes becslések szerint ötszázmillió, ember által írt könyv létezett a világon. A szoftverregények száma tíz évvel később elérte ezt a számot, azóta pedig tízszeresére nőtt. Az írószoftverek másodpercenként gyártottak egy új regényt, amik az átlagolvasó számára semmiben sem különböztek egy átlagos humánregénytől.
Az írószoftverek nevei „H”-val kezdődtek. A Hemingway01 volt az első, ő a projektvezető kedvenc írója után kapta a nevét, és a programozók ezt követően a legtöbb írószoftvert egy „H” betűs íróról nevezték el. Így aztán a „H” betű lett az irodalom gyilkosa.
A humánírók lassan háttérbe szorultak, mert nem tudtak versenyezni az írószoftverek naprakészségével és gyakorta személyre szabott regényeikkel. Az olvasók hamarosan úgy fogyasztották a szoftverregényeket, mint gyerekek a csokoládét.
Johannes eleinte azért még írt, mert az írás volt az élete, és mert újra akarta élni az írószoftverek előtti idő sikereit. Nap, mint nap elszántsággal telve kelt fel, és szégyenérzettől meggyötörve feküdt le, miután újra és újra rájött, hogy nem elég jó, amit aznap alkotott. Jobbat akart írni, mint az átkozott írószoftverek. Sokkal jobbat, olyat, ami majd újra érdekelni fogja az olvasókat. Csakhogy amíg ő megírt néhány ezer szónyi szöveget, egy írószoftver megírt százezer regényt.
Johannes egy idő után feladta. Egyre fáradtabbnak érezte magát, és hiába volt a fiatalos test, ha belül egy magányos öregember élt.


Az intelligens macskát is az egyedüllét miatt vásárolta. Diane, a felesége három éve hagyta el, hetven év együttlét után, nem sokkal azt követően, hogy a negyedik gyermekük, Anton is elköltözött.
A genetikailag értelmessé tett i-macskákat alig egy éve kezdték el árusítani. Újfajta társként, divatos házi kedvencként reklámozták őket, tartásukat olyan értelmiségieknek ajánlották, akik szeretik a kritikát és a cinizmust, így miután heteken át böngészte a katalógust, megrendelte a Bebhionn névre hallgató példányt.
Az első meglepetés akkor érte, amikor a Donelly tenyészetből származó, narancsvörös szőrű nőstény megérkezett. Ugyanis az i-macska a genokrata módosítások következtében kétszer akkorára nőtt, mint egy átlagos kandúr. Miután Johannes felélesztette a sztázisból, hiába beszélt hozzá órákig, az i-macska nem felelt. Először ijedtnek tűnt, aztán óvatos léptekkel körbeszaglászta a lakást, felderítette a legapróbb zugokat is, de közben mindvégig kerülte az írót. Végül bevackolta magát Johannes kedvenc fotelébe.
Három nap után az író már kezdett dühös lenni, mert az i-macska a hangzatos reklámokkal ellentétben egyáltalán nem szórakoztatta. Johannes kávét kortyolgatott Amundsen city-i lakása szélvédett erkélyén, és miközben az orbitális tükrök fényében fürdő antarktiszi főváros panorámáját nézte, néha a fotelben heverő i-macskára pillantott. Azon gondolkodott, hogy vissza kellene kérnie a pénzét.
– Érted te egyáltalán, amit mondok? – A vörös szőrű i-macska füle megrezdült, de a szemét nem nyitotta ki, csak még jobban belefészkelte magát Johannes foteljébe. – Egyáltalán miért pont Bebhionnak hívnak? Legyél inkább Scarlett. Na, mit szólsz hozzá, Scarlett?
– A nevem Bebhionn, és ezen nem változtathatsz – felelte ekkor az i-macska unottan. A torkába ültetett hangszintetizátor orgánuma női alt hangra emlékeztetett. – Benne volt a szerződésben, remélem, olvastad.
– Úgy hívlak, ahogy akarlak – mondta elégedetten Johannes. Csak sikerült szóra bírnia. – Nem érdekel a szerződés.
– Igazából valóban mindegy, hogyan szólítasz. Úgyis csak akkor figyelek rád, ha akarok.
– Na ne mondd! Én vagyok a gazdád, ezt ne feledd.
Bebhionn kinyújtóztatta a tagjait, és ásított egyet.
– Akkor adj enni.
Az író elmosolyodott.


Bebhionn könyvfájlokat kezdett el kérni az írótól, és Johannes csak ekkor döbbent rá, hogy az i-macskának is vannak testébe ültetett implantjai, és a hálózatokat is tudja használni. A szerződésben megtalálta az idevonatkozó leírást: az i-macska kontaktmagja alapprogramozása passzív információáramlást tett lehetővé, ami által tájékozódhatott a világ történéseiről, de senkivel nem létesíthetett kapcsolatot. A beállítás viszont saját felelősségre, tetszés szerint változtatható volt.
Bebhionn egyre többet olvasott, és ahogy aztán egyre több regényt töltött be magának, egyre kritikusabbá vált, főleg, miután felfedezte, hogy Johannes író volt.
– Nem csoda, hogy az utolsó regényed, a Mohó világ megbukott – nyávogta.
– Nem bukott meg – tiltakozott Johannes. – Csak nem kapott olyan jó kritikákat. De az olvasók szerették.
– Túlművészieskedted. Nyoma sincs benne Az olvadó birodalom nyersességének, sem az Éhező álmatlanok lendületességének. Viszont legalább a stílusod javult egy keveset.
– Látom, igazi műértő macska lettél.
– Műértő i-macska – pontosította Bebhionn.
Máskor meg az erkély kőkorlátján elnyúlva azt dorombolta:
– Miért nem írsz, Johannes?
– Visszavonultam. Öreg vagyok az íráshoz.
– Félsz, igaz?
– Mitől félnék?
– A kudarctól. Attól, hogy feleslegessé válsz, hogy nem tudod többé felvenni a versenyt az írószoftverekkel.
– Ez nem igaz.
– Valóban? Pedig éppen ugyanaz történik, mint rengeteg régi mesterséggel. Ma már senki sem akar cipőt talpalni, kölyköket tanítani iskolákban, vagy taxit vezetni. Ezek a mesterségek kihaltak, ahogy a humánírók is kihalnak lassan.
– Ez sosem fog megtörténni.
– Mondta a tanári hivatásról Abdul Naguib, az ENSZ oktatásügyi biztosa nagyjából száz éve. Ellenben tehetsz valamit, hogy elodázd a kihalást.
– Mi lenne az?
– Te lehetsz az utolsó író.
– Nem értem.
Bebhionn felült, és mozdulatlanná dermedve a feltámadó szélben ide-oda vitorlázó sirálycsapatot figyelte. A sirályok tovaszálltak az óceán felé, az i-macska pedig az író felé fordult.
– Elmagyarázom. Mémet kell csinálni belőled. Igazi kuriózum lehetnél: az utolsó humáníró. És ami ritka, arra nagyobb a kereslet. Ha elterjed az utolsó író híre, mindenki olvasni akarja majd, amit írsz. Régen talán elég híres voltál ahhoz, hogy sikerüljön. Viszont ehhez valami eredetit kell írnod. Tudsz ilyet írni?
– Fogalmam sincs.
– Akkor gondolkozz rajta.


Johannes napokig Bebhionn szavain tűnődött. Az erkélyen üldögélt, közben vörösbort kortyolgatott, és a fagyos sarki szél miatt pokrócot terített magára.
Az utolsó író, ízlelgette a szavakat. Az utolsó író. Egyre jobban tetszett neki az ötlet, de vajon képes-e még valami értékeset írni ennek a világnak? Nem tudta a választ. Csak azt tudta, hogy újra írni akar.
Nem sokkal később szerződést kötött a MemeticWonggal Az utolsó író új könyve mémkampány felépítésére. Az ő segítségükkel ki tud tűnni a szoftverregény dömpingből, és legyőzheti az írószoftvereket.
Már csak a témát kellett megtalálnia.


A téma a legfontosabb, egy ötlet, amiről még senki sem írt, mert amiről még senki sem írt, arról az írószoftverek sem tudtak írni.
A szoftverek ugyanis nem írnak. Algoritmusaik segítségével feldolgozzák a valaha írt összes regényt, elemzik azok stílusát, a karakteralkotást, a fordulatokat, a ritmust. Matematikai modelleket készítenek, korrelációszámításokat végeznek és statisztikákat generálnak az olvasói véleményekről, kritikákról, közben figyelik a világ változásait, naprakészen követik a legújabb trendeket, és mindezekből pillanatok alatt állítanak elő egy látszólag friss alkotást.
Új történetet azonban nem tudtak kitalálni. Sokan azt mondják, nem is kell, hiszen minden történetet megírtak már, és az irodalom évszázadok óta önmagát ismétli, ezeréves témákat modernizál és igazít az adott korhoz, Johannes azonban sosem hitt ebben, mindig azt mondogatta, hogy léteznie kell olyan történeteknek, amiket még senki nem mesélt el.
A Földön minden pillanatban milliónyi emberi dráma zajlott, csakhogy ezeket a vízmonopóliumot birtokló Antarktisz tükrökkel melegített, virágzó nagyvárosaiból nem lehetett megfigyelni. Johannes emiatt régebben sokat utazott: járt a túlnépesedett Ázsiában, amikor anyagot gyűjtött az Éhező ártatlanokhoz, járt a három részre szakadt, egykori USA-ban, és elzarándokolt a gátszakadás során vízbefúlt Londonba is. Látott az Antarktisz vízárfolyamai miatt kitört és vérbefojtott afrikai lázadásokat, és látott az űrből felperzselt dél-amerikai katonai bázisokat és városokat is.
Az hajdanán leállt Golf-áramlat és az édesvízhiány következményei világszerte megannyi szívszorító történettel szolgáltak. Csakhogy az írószoftverek mindegyiket megírták már. Régi regények struktúráit használták fel és keverték össze, majd helyezték aktuális, jelenkori környezetbe.
De akkor miről érdemes írnia?
– Írj az i-macskákról! – javasolta Bebhionn, miközben a karmait festette egy körömlakkozóval, amit Johannesszel rendeltetett. Aznap éppen a kék színt kedvelte.
– Miért írnék az i-macskákról? – kérdezte Johannes. – Nem hinném, hogy a hiúságod vagy a festett karmaid érdekelnének bárkit is.
– Ostoba vagy – felelte Bebhionn.


A hírekben nem sokkal később kezdtek el foglalkozni az i-macskák intelligenciájával. Független szakértők vizsgálatai bebizonyították, hogy az i-macskák nem csak hogy értelmesek, de okosabbak egy átlagembernél. Ennek hatására több érdekvédelmi szervezet tiltakozni kezdett a mesterségesen intelligensé tett állatok tulajdonként és alantasabb lényként kezelése ellen.
A „teremtő”, Elijah Donelly professzor i-macska telepei ellen kormányzati vizsgálat indult, néhány szökevény i-macska ezen felbátorodott, és egy Ogmios nevű társuk vezetésével az Antarktiszi Tanács elé tárták az egyenjogúságuk ügyét.
– Írj az i-macskákról! – mondta Bebhionn. Felszökkent a székre, és az ebédlőasztalon álló csészéből tejes kávéját lefetyelte.
Johannes összecsapta a tenyerét.
– Igen! Ez az! A téma! Csak kérdés, hogy elég gyorsan meg tudom-e írni?
– Hetekkel ezelőtt kellett volna elkezdened, amikor először szóltam. – Bebhionn megnyalta a száját. – De van egy hatalmas szerencséd. Egy alomban nőttem fel Ogmiosszal a Donelly rezervátumban, és össze tudlak hozni vele. Ha jól tudom, most Buenos Airesben bujkál.
– Beszélni akarok vele! – suttogta izgatottan Johannes. – Fel tudod venni vele a kapcsolatot?
– A kontaktmagom nem alkalmas rá.
– Akkor átprogramozom.
– Programozd – egyezett bele Bebhionn.


Másnap jegyet váltottak a Buenos Airesi atmoszférasikló járatra. Az utazási időt Bebhionn alvással, az író pedig olvasással töltötte.
Johannes szerette a papírkönyveket, otthonában őrizgetett is belőlük nyolcat. Időnként leemelte valamelyiket a polcról, óvatosan forgatta a törékeny lapokat, magába szívta dohos illatukat, de egyik történetet sem olvasta végig, mert mondatról mondatra olvasni fárasztó és időpazarló elfoglaltság lett volna, amikor egy könyvfájlt tíz másodperc alatt töltött be magának.
Johannes leült egy félreeső asztalhoz a bárban, összeállított egy olvasási listát, lehunyta a szemét, és kényelmes tempóban, hagyva időt az aktuális élmény ízlelgetésére, percenként három könyvet töltött be magának, humánírók régi és újabb regényeit vegyesen.
Minden egyes könyvfájl egy-egy apró nóvarobbanást jelentett a tudatának: a történet élménye végigfutott az idegpályákon, stimulálta az agyat, miközben szereplők, események és érzések villantak fel, majd halványultak el. Azokat a történeteket szerette, amelyek ilyen rövid idő alatt is beleégtek elméjébe, amelyekre később is emlékezett, mert ezek voltak az igazán jó történetek.
Az igazán jó történeteket pedig emberek írták. Humánírók.
– Maga aztán nem semmi – szólította meg egy hang vagy öt perccel később. A szőke hajú, fiatal, hatvanas nő ki tudja, mióta ült a mellette lévő fotelben, bézs kosztümje kiemelte vékony alakját, parfümje régi emlékeket idézett fel izgatott rajongókról, zsúfolt könyvbemutatókról és egy másik korról, amikor az embereket még érdekelték a humánírók. – Percek óta figyelem. Hány regényt töltött be közben? Tízet?
– Kicsivel többet – bólintotta Johannes. Az utolsó két könyv, a Szigetek az áramlatban és a Búcsú a fegyverektől élményétől még mindig bizsergett az egész teste.
– És miket tölt?
– Éppen Hemingway-regényeket olvastam.
– Olvasott? – kacagott fel a nő. – Micsoda régimódi szó ez! A Hemingwayt én is szeretem. A legjobb írószoftver.
Johannes mély levegőt vett.
– Én a humáníró Hemingwayt olvasom.
– Olyan is van? – A nő tekintete a semmibe révedt. – Ernest Hemingway. Hú, de régen élt… Sosem hallottam róla. – Felkuncogott. – Fura fickó lehetett. Mint minden író. Nézzük csak, miket is írt…
Keresztbe tette a lábát, hátradőlt, és lecsukta a szemét.
Olvasott. A következő tíz másodpercben Johannes a nő vonásainak finom változását figyelte, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon melyik művet töltötte be magának. A nő vidámságát lágy melankólia váltotta fel, majd mielőtt nagyot sóhajtva újra kinyitotta a szemét, a szája szegletében szomorkás mosoly jelent meg.
– Az öreg halász és a tenger, igaz?
– Miből találta ki?
– Gondolatolvasó vagyok – tréfálkozott Johannes, és kihúzta magát. Fiatalkorában, amikor még naiv ideák és gondtalan vágyak hajtották, rengeteg fiatal lánnyal olvastatta el a regényt, és figyelte közben az arcuk rezdüléseit. Legtöbbjük ugyanígy reagált. – Hogy tetszett?
– Mi a foglalkozása? – kérdezte válasz helyett a nő. – Személyiségelemző? Vagy pszichológus?
– Író vagyok.
– Ne mondja! – A nő úgy nézett rá, mintha bolondot látna. – Hihetetlen. Tudja, egyszer együtt éltem pár hónapig egy magához hasonlóval, aki könyveket írt. Sosem értettem, miért csinálja.
Johannes nyelt egy nagyot.
– Szokott humánkönyveket is olvasni…?
– Johannes Klebe – szakította félbe a nő, ahogy a kontaktmagjával lenyomozta a hálózaton. – Ó, maga ilyen híres volt?
– Az. Voltam. Mondja csak… Meghívhatom egy italra?
A nő arcáról eltűnt a kíváncsiság.
– Köszönöm, de talán majd máskor. – Feszengeni kezdett.
– És önt hogy hívják? – kérdezte gyorsan Johannes, hátha marasztalni tudja.
– Marion – felelte a nő, és felállt. – Ne haragudjon, de nem randizom íróval.
– Én csak egy italra gondoltam…
– Viszlát, író.
– Viszlát, Marion.


Az ezüstszürke sörényű Ogmios félig ülve, félig a párnának dőlve mesélt, társa, a barnaszőrű, nyurga Morrigan mellső mancsát a kanapéról lógatva leragadó szemmel figyelt, farka közben ide-oda lengett. Ogmios bundája oldalt, egy tenyérnyi részen hiányzott, kilátszó szürkésrózsaszín és ráncos bőre aszott gyümölcsre emlékeztetett. Bebhionn az író mellett hevert elnyúlva, akinek ujjai önkéntelenül elmerültek a bundájában, és az i-macska oldalát vakargatta.
Johannes végighallgatta a tégelygyárakról és az i-macskák „atyja”, Donelly professzor kísérleteiről szóló hátborzongató történeteket, aztán Ogmios mesélt az illegális i-macskaviadalokról, majd arról, hogyan adták el őt és Morrigant embereknek.
Ogmios egykori gazdája, Carla Rejdner engedelmes háziszolgát akart nevelni belőle. Carla Rejdner az első pillanattól megkötve tartotta, naponta verte, majd egyszer, amikor Ogmios megkarmolta, megkötözte, és leöntötte forró olajjal.
Johannes önkéntelenül az i-macska oldalán lévő csupasz foltra pillantott.
– Megölhettem volna Carla Rejndert – mondta Ogmios. – Vagy csak megnyomorítottam volna, ahogyan ő tette velem. De inkább megszöktem tőle. Én senkinek nem leszek többé a tulajdona.
És a küzdelme úgy tűnik, nem volt hiábavaló. A politikai elemzők még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az Antarktisz Tanács néhány hónapon belül elismeri az i-macskák jogait, Ogmios reményei szerint pedig onnan talán a többi kormány is hasonlóképpen tesz majd.
Azonban mialatt az egyre lelkesebb Ogmios történeteit hallgatta, Johannesben kellemetlen érzés kezdett motoszkálni.
– Én… nézze, Ogmios… – Kereste a szavakat. – Köszönöm, hogy elmesélte a történetüket, de… Nem írhatom meg.
– Miért? – kérdezte halkan az i-macska.
– Mert nem elég eredeti. Csodálom a küzdelmüket, és szívből kívánom, hogy sikerrel járjanak, de… ha csak magát a történetet nézem, írói szemmel, semmiben nem tér el bármely korábbi, történelmi kisebbség szabadságküzdelmétől.
Néhány másodpercre csend telepedett közéjük.
– Ez nem volt szép, Johannes – jegyezte meg Bebhionn.
– Sajnálom. – Johannes megvakarta Bebhionn hátát, de az i-macska elhúzódott mellőle. – Te mondtad, hogy eredeti történetre van szükség…
– És a mi történetünket unalmasnak tartja – mondta Ogmios résnyire szűkült szemmel. Felállt, felpúpozta a hátát, és egymás után kinyújtóztatta mellső lábait. – Pedig az emberek az unalmasak. Az i-macskák érdekesek.


Míg hazafelé repültek, nem beszélgettek, Bebhionn úgy tett, mintha Johannes nem is létezne. Hiába szólt hozzá, nem reagált, bundáját nyalogatta, aztán összegömbölyödve aludt.
Az író éppen a hálózatot böngészte, amikor az elmúlt órában megjelent szoftverregények közül feltűnt két, látványos marketingkampánnyal az előtérbe tolt írószoftver-regény, Huxley: Ogmios szabad i-macskái és Huxley: Dr. Donelly és a macskák. Kihagyhatatlan és igaz történetek az i-macskákról Ogmios emlékei alapján, harsogta a reklám.
Johannes felsóhajtott. Ogmios bizonyára megsértődött rá, és azonnal rögtön üzletet kötött a Huxley Ötletdivíziójával. A Huxley pedig gyorsabb volt egy humánírónál. Sokkal gyorsabb.


A témát továbbra sem találta, márpedig eredeti gondolat nélkül mit sem ért az írásvágya. Emlékezett rá, hogy mindig ez volt a legnehezebb időszak, amíg rátalált a szikrára, arra az apró gondolatfoszlányra, ami megragadt benne, és lassan gyökeret eresztett, majd kihajtott.
Pedig sorjáztak az ötletei.
Történet a lélekszörnyről, ami felzabálja az emberek elől a szeretetet.
Bebhionn annyit mondott rá:
– Túlságosan szürreális. Egy szoftverregényeken szocializálódott olvasó vajon megérti, mit akarsz majd mondani? Nem hiszem.
Az emberiség sosem változik.
– Unalmas – ásította Bebhionn, és a hátára hemperedett –, már évszázadokkal ezelőtt is az volt. Mondj újat!
Az Antarktisz központú Föld jövője néhány évszázad múlva.
– A sci-fit inkább hagyd meg az írószoftvereknek.
Bebhionn odabújt hozzá, és addig passzírozta a fejét a kezéhez, míg Johannes el nem kezdte vakarni a füle tövét. Szerette simogatni és közben hallgatni az elégedett dorombolását, azonban Bebhionn nem mindig hagyta, hogy megérintse. Johannes így még jobban örült, amikor mégis megengedte.
Írhatna az MI-kről. Arról, hogy miért hagyta el azonnal az összes, eddig létrehozott MI a Földet, amint csak alkalmuk adódott rá. Amikor utánakeresett a témának a könyvadatbázisokban, több száz szoftverregény címet talált a témáról, összeesküvés-regényeket, kalandtörténeteket, sőt, még versesköteteket is.
A Scott-tükör lassan elfordult, Amundsenre ráborult a sötétség. A felderengő sarki fény neonzöld leple úgy hullámzott a város felett, mint egy szélfútta függöny.
– Mindent megírtak már – suttogta Johannes, és a könnyeivel küszködött. – Mindent…
– Ne hagyd el magad – mondta a mellette heverő Bebhionn, miközben állát a mellső mancsain nyugtatva az aurora australis fényjátékát bámulta.
Johannes megtörölte a szemét. Az egész élete előtte lebegett, a megfakult, régi sikerek és az utóbbi évtizedek kudarcai egyaránt. Diane, aki egyszerűen ráunt a kapcsolatukra, a gyermekei, akik csak letudják a kötelező távbeszélgetéseket, de valójában már nem is figyelnek rá.
A magány. Hiába egészséges a teste, ha az elméje már túl öreg és túl fáradt. Ezen nem lehetett segíteni. Az elmét nem lehet becsapni.
És nem tud már elég jót írni, nincsenek már igazi ötletei sem. Feleslegesen erőlteti.
– Gondolkozz! – javasolta az i-macska, és Johannes lábához dörgölődzött. – Az írószoftverek egyvalamiről még nem írtak. Egyvalamiről ugyanis nem tudnak hitelesen írni.
– Miről?
– Saját magukról.


Ez a téma, igen, erről fog, erről kell írnia. Az átkozott írószoftverekről. Olyan tiszta és egyszerű gondolat volt ez, hogy szinte szégyellte, amiért nem neki jutott eszébe.
Elolvasta a Hemingway legkeresettebb ötszáz regényét. Akadt ugyan köztük néhány elviselhetőbben összeollózott történet, de ezekben is rengeteg ismerős részt, elcsépelt fordulatot, karaktersémát fedezett fel. Néha rákeresett egy-egy bekezdésre a hálózaton, és szinte mindig rábukkant a részlet eredetijére, régi humánregényekből származó, módosított részletekre.
– Megállj, te hamis Hemingway! – suttogta. – Elkaplak.
Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.


És elkezdett írni.
Első fejezet: A hamis Hemingway
A régi írók szellemei megjelennek, és megpróbálják megérteni ezt a világot.
Évek óta először érezte a bizsergést, ahogy a történet foszlányai lassan előkúsztak az agya mélyéről. Nem aggódott. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Tudta, hogy hatalmas küzdelem lesz, mert minden regény hatalmas küzdelem, azonban amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja.
Második fejezet: Az ízlésrombolás
Amiben a régi írók szellemei a leghíresebb szoftverregényekről beszélgetnek.
Naphosszat csak írt, aztán esténként Bebhionnal borozgatva az Antarktisz távoli jéghegyeit olvasztó tükrök fénypászmáit bámulta. Közben az i-macska elmondta a véleményét az aznap írt részekről, és javaslatokat adott, hogy miként lehetne még jobb az adott fejezet.
Ötödik fejezet: A Kilimandzsáró hó nélkül
Amiben a régi írók és a szoftverírók küzdelme kezdetét veszi.
Amikor Johannes aludt, sosem álmodott a regényéről. Tájakról álmodott, vidékekről, meg a tengerparton sétáló oroszlánokról. Az esti szürkületben úgy játszottak egymással ezek az oroszlánok, mint a kismacskák, s az író nagyon szerette őket. Bebhionn minden éjjel mellette aludt, meleg bundáját Johannes hasának nyomta, és korán reggel ébresztette:
– Írj tovább! Ne vesztegesd az idődet.
Nyolcadik fejezet: Az olvasók
Amiben a régi írók szellemei búcsút intenek, de titkon abban reménykednek, hogy az olvasók nem engedik őket elmenni. Mert minden az olvasókon múlik.


A régi írók szellemei, ezt a címet adta végül a regényének.
És elkészült.
Egy ideig még javítgatta a szöveget, de előbb-utóbb ki kellett mondania, hogy befejezte. A MemeticWong közben kidolgozta a kampánytervet, és kitűzte a megjelenési dátumot.
Minden készen állt.
Reggelente sokáig aludt, és kiüresedve ébredt. Hosszan kávézott, és közben azon gondolkodott, hogy az elmúlt hónapokban ilyenkor már javában a régi írók szellemeivel „beszélgetett”. Micsoda beszélgetések voltak azok! Szívesen folytatta volna, de a régi írók már nem jöttek el hozzá, már nem keresték a társaságát. Végérvényesen elhalványultak.
Utoljára egy fehér szakállas, borvirágos orrú öregúr maradt, karjában egy macskával. Vele beszélgetett a legtöbbet, hiszen rengeteg közös témájuk akadt. Az öregúr még mintha intett is volna egyet, mielőtt végleg szertefoszlott.


A regény Amundsen időzónája szerint reggel hét órakor megjelent, Johannes antarktiszi otthona teraszán ülve elégedetten olvasta a hálózaton megjelenő, első pozitív reakciókat:
„Végre újra egy igazi humánregény, egy félelmetes és megindító nosztalgiautazás egy régi világba! Az utolsó író reméljük, nem az utolsó humánregényt írta meg. Várjuk a következőt, Mr. Klebe!”
„Johannes Klebe története fantasztikusan eredeti válasz az elburjánzó szoftverirodalomra. És emellett egy lenyűgöző mese a változásról és a múltról.”
„Olvassunk újra humánregényeket! A régi írók szellemei bebizonyítják, hogy mennyire érdemes.”
Fél tíz múlt, amikor a regénye a BookList-1000 és a United Bestsellers eladási listájának élére ugrott, és megelőzte az elmúlt két napban megjelent összes új szoftverregényt. Mindenki az utolsó humáníró könyvét akarta olvasni.
Sikerült, sóhajtotta Johannes. Sikerült. És ez még csak a kezdet.


Alig egy órával később egy másik cím bukkant fel a listán, és húsz perc elteltével már le is taszította az első helyről Johannes addig jól fogyó könyvét. Egy új Hemingway-szoftverkönyv volt, a címe Az utolsó író és az i-macska. Az alcím szerint Johannes Klebe, az utolsó humáníró hiteles története Bebhionn, az i-macska elbeszélésében. Egy szoftverregény, aminek ő volt a főhőse.
A Hemingway Mémdivíziója Az utolsó író és az i-macska köré méregdrága kampányt épített. Johannes könyvéről egy újabb óra elteltével már alig beszéltek, az eladási diagram a meredek felfutás után gyorsan a mélybe zuhant, ellenben az i-macska és a Hemingway közös alkotását mindenki olvasni akarta. Míg Johannes művéből másodpercenként megvettek egy példányt, addig a Hemingway róla szóló regényéből még órákkal később is megvettek ezret.
A legdühítőbbek a kritikák voltak.
„Az i-macskák végleg bebizonyították, hogy méltóak az egyenjogúságra.”
„Micsoda elegáns ötlet, megírni az utolsó író történetét! Egy letűnt kor egyik utolsó képviselőjének igaz meséje. Kihagyhatatlan és friss szemléletű regény a múlthoz való kétségbeesett ragaszkodásról.”
„Érezze át, milyenek vagyunk mi, emberek egy független i-macska szemszögéből. Briliáns könyv az utolsó humáníróról, és egy i-macska írta!”
Bebhionn eladta őt.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte a dühtől remegő hangon a nappali kanapéján a szőrét nyalogató i-macskától. – A tulajdonom vagy!
– Az Antarktisz Tanács holnap dönt az ügyünkről – nyávogta Bebhionn. – Holnaptól egyenjogú polgárokká válunk, és már nem leszek a tulajdonod.
– Takarodj innen – suttogta Johannes.
Bebhionn felállt, hatalmasat ásított, amitől kivillantak hegyes és hófehér fogai.
– Lassan valóban menni készültem, a jogdíjból az imént vettem egy lakást a Kristály-negyedben.
– De miért csináltad? Én azt hittem…
– Az, ahogy megpróbáltad legyőzni a jövőt, nekem is meghozta a kedvemet az íráshoz. Viszont sokkal egyszerűbb volt megosztani a memóriámat a Hemingwayjel, mint hónapokon át fogalmazgatni. Az túl fárasztó, és inkább a magadfajta régimódi embereknek való, nekem nincs ennyi időm. Viszont az én könyvem sikere segíti a tiéd eladásait is, ráadásul a jogdíjamból is részesedsz. Szeretném, ha részt vennél a könyvbemutatóimon. Az első i-macska író mellett rengetegen szeretnének találkozni az utolsó humáníróval is.
– Tűnj el a házamból! – Johannes ajtó felé mutatott. A hangja és keze is remegett.
Bebhionn leszökkent a kanapéról, az ajtóhoz sétált, de mielőtt távozott, még visszafordult:
– Ha szükséged van a társaságomra, mindig szívesen beszélgetek veled. Szerintem jó múzsái voltunk egymásnak.
Johannes soha nem töltötte be magának az i-macskája regényét, amiben nevetségessé tették, hiszen ő úgy hitte, az irodalom halott.
Pedig nem az, ezt én mondom nektek, Bebhionn.

 (Ernest Hemingway és egy a macskái közül)

1 megjegyzés:

  1. Köszönjük, én most olvastam először, és nagyon élveztem. :)

    VálaszTörlés